20.fejezet
Csak egy hétfő
2013. Szeptember 18., hétfő
Hát kedves naplóm, úgy döntöttem nem írom le a reggeleimet, hacsak nem történik valami izgalmas. Mindennap úgyis ugyanazokat a reggeli csinálnom, nem sok értelmét látom leírni. Tehát ugrom is egy kicsit és onnan kezdem, hogy beértem a suliba.
Beértem a suliba a szokásos infóval kezdtünk. Hogy tudták így összeállítani az órarendet? Nem elég, hogy hétfő, hanem még 0. óra is. Ahh.
Evivel beszélgettünk hátha úgy jobban telik az idő, amíg a média (így nevezik az infótermünket) előtt várakozunk. Hát nem telt. De legalább mesélhettem neki a szombatról. Miközben én éppen a dalválasztás nehézségeit taglaltam neki, elég furcsán méregetett.
- Mi az? Olyan furcsán nézel?
- Nem-nem, semmi csak gondolkoztam. - legyintett - Amúgy tök jó, hogy sikerült ilyen jó musicot találni. - ugrált. Hogy miért ugrált és miért mondta azt, hogy "musicot"? Az egyetlen magyarázat, amit találtam rá az az, hogy ő Evelin.
- Napfény, Inna! Szép jó reggelt a hölgyeknek!!! - szökellt (!?) oda hozzánk Tibi.
- Jaaaaaa, viszont. - mondtam egy kicsit vontatott tempóba.
- Neked is! - integetett az arcába a fiúnak Evi. Erre Tibi lepacsizott vele, majd odajött hozzám és kiskutyaszemekkel nézett rám, hogy én is csapjak bele a tenyerébe. Egy kis fáziskéséssel, de belecsaptam. Vigyorgott mint a vadalma, amitől nekem is felfelé görbült a szám széle és úgy vettem észre, hogy Eviből is hasonló reakciót csalt ki. Így álldogáltunk immáron hárman a terem előtt és mosolyogtunk egymásra. Beállt az a bizonyos kínos csend. Az a fajta amikor nem tudsz miről beszélni és alig várod, hogy teljenek a percek, de úgy tűnik, hogy azok nem óhajtanak futóversenyt rendezni, inkább visszafekszenek egy kicsit szundikálni. Így óráknak tűnik mire végre történik valami. Úgy éreztem, hogy már 2 órája csak álldogálunk és mosolygunk egymásra - bár igazából saccra 5 perc lehetett - mikor végre jött a megváltó. Pontosabban a megváltók Robi és Norbi személyébe, akik most csattogott fel az utolsó pár lépcsőfokon.
- Jaj haver, ez teljesen abszurd. Hogy lenne már az jobb? - kérdezte Norbi felháborodva.
- Igenis jobb. Sokkal szebb a grafikája és a karakterek is.... - kezdett bele érveléséve a másik kocka.
- Na Kocka és Hexaéder már megint alakít. - suttogta oda nekünk majd átordította a folyosót.. - Csá skacok!!!
- Császtok. - köszönt Robi mindkettőjük nevében. - Mizu?
- Elvagyunk. - adta meg a választ Tibi. - Nálatok?
- Hát éppen arról beszéltünk, hogy melyik a jobb a D2 vagy a D3.
- És hogy álltok.
- Robi szerint a 3, szerintem viszont abszoluté a 2.
- Szerintem is a 2. - értett egyett Tibi, majd megejtettek egy High Five-ot.
- Komolyan skacok! Ne már! - nyavalygott a mellettük lévő.
- De. Téma lezárva. A 3 túl el lett butítva.
- Hát skacok további jó veszekedést, mert én visszaszambázok a csajokhoz. - intett és odajött hozzánk.
- Te amúgy mi az a D2 meg 3? - kérdezte meg Evi azt, ami nekem is szúrta az oldalamat. Szerettem tudni, hogy éppen miről diskurálnak a hallótávolságomon belül. Főleg, ahogy őket ismerem engem is megkérdeznek majd róla és ha nem tudom miről beszélnek, akkor kapok egy nagycsomó Youtube videót (főleg angolt. Bahh) és elmondanak minden apró részletet az adott témával kapcsolatban. Persze imádom a fiúkat és csodálom, hogy valamiért így lehet rajongani, de ha lehet akkor a rövidebb, tömörebb változatot kérem a játékról.
- Teljes nevén Diablo 2. Egy kicsit régi, de rohadt jó játék. Nemrég kiadták a 3-at, ami sokaknak csalódás volt. De szerintem nem olyan vészes. Én úgy látom hogy nem a régit akarták lemásolni, hanem egy újabbat létrehozni.- kezdett bele és én csak reménykedni tudtam benne, hogy nem fogja órákon át magyarázni. - Az egész annyiból áll, hogy választasz egy karakter, azzal mászkálsz, gyilkolsz, barlangokban mászkálsz éss gyilkolsz, felszeded a cuccokat, kinyírod a bossokat és próbálsz nem meghalni. Az sem gáz ha meghalsz mert ha olyan módban vagy akkor végtelenszer feltámadhatsz. Röviden ennyi. De ha érdekel kérdezzétek meg Vegettót ő többet tud erről. Vagy Olit. Ha teljes kifejtésre vágytok, akkor pedig ajánlom figyelmetekbe a kockapárost.- fejezte be én pedig feldolgoztam az információkat. A fejemben keresték a helyüket ezek az infók, de mivel nem volt létrehozva PC játékok rekesz, nem hiszem hogy túl sok minden megragad bennem. Közben Kamilla is befutott és beállt Norbiékhoz beszélgetni. Nem akarom tudni miről dumáltak, de elég jól elvoltak. Sőt! Kamilla még nevetett is egyszer!!!!!
- Hali! - érkezett meg Oli és Vegetto egyszerre. Mikor elhaladtak Kamilláék mellett ők is furcsállták a dolgot, de egy vállrántással elintézték és közeledtek felénk, abban a szokásos menő "vagyok járásukkal". Ó hogy én hogy gyűlölöm mikor így viselkednek. Ez az "én vagyok a leglazább arc a suliban" dolog. A hideg futkos a hátamon, mikor ezt csinálják. Pedig nagyon jó fejek, ha megismeri őket az ember.
- Evike, Dina! - ugrott a nyakamba Oli.
- Szia! - köszöntem én majd Evi, aki úgy tűnik farkasszemet nézett Ádámmal. Lemaradtam volna valamiről?
- Miért viselkednek így? - kérdeztem alig hallhatóan a még mindig a hátamon lévő fiútól. Ekkor szerencsére leszállt rólam.
- Hát, ha én lennék az ő helyébe én is így viselkednék.
- Miért? - kíváncsiskodtam.
- Áhh, kicsi vagy még ehhez. Majd egyszer elmondom. - kócolta össze a hajam.
- Kössz. - sziszegtem és próbáltam rendbe hozni a frizurám. Na jó a frizura szó elég túlzás volt. Azt tudni kell, hogy reggel a hajammal kb. annyit foglalkozom, hogy gyors megfésülöm majd felkötöm. Ez belefér egy szűk 3 percbe, míg Vegetto és Oli szerintem egy fél órát biztos ott töltenek a tükör előtt, hogy tökéletesre belőjék a hajukat.
- Bárhol, bármikor. - kacsintott, mire én csak megforgattam a szemem. Evi és Vegetto végre abbahagyták a szemmel vívott küzdelmüket. Furcsa, hogy Ádám adta fel előbb. Apropó Ádám! Még kéne neki egy becenév.
- Föld hívja Rockhercegnőt! - integetett az arcom előtt. Hmm. Deja vu. - Látom most is formában vagy. Már bementünk. - röhögött, majd megpaskolta a fejem. Uppsz!
Infó órán a szokásos Operációs rendszer feladatsort csináltunk, jövőhéten doga. Juhé! Fizika óra. Átestem az első felelésemen. Nem kell nehéz dolgokra gondolni, nem volt olyan vészes. Igazából úgy az egész fizika nem olyan vészes, mintha tavaly nehezebb lett volna. Sikeresen beszereztem egy 5-öst és nyugodtan ültem le a padhoz, hiszen ezen is túl vagyok. Egy ideig nem kell majd felelnem, így lazíthatok egy kicsit.
Törin a szokásos hadarás ment. Már senki sem próbálkozott meg lefirkantani akár egy szót is. Szerencsére a csöngő megmentette az agyunkat a kisüléstől és a szokásos élőholt üzemmódunkba kapcsoltunk.
Mielőtt még hozzá kezdtem volna az tízóraim bekebelezéséhez, kinyitottam az ablakot és egy ideig élveztem a langyos kora őszi szellőt, majd visszasétáltam a helyemre és elkezdtem enni.
- Valaki matekházi? - kérdezte Robi.
- Nekem. - lóbáltam meg fejem fölött a a matekfüzetem, mire neki felcsillant a szeme.
- Dina, tudod hogy szeretlek. - sétált oda hozzám.
- Tudom. - mosolyodtam el a próbálkozásán. Ilyen könnyedén nem fogja megkapni a házimat - Te is tudod, hogy szeretlek.
- És tudod hogy szeretnélek még ennél is jobban? - hagyott egy kis hatásszünetet - Ha ideadnád a füzeted.
- Persze. És ha már ennyire szeretsz, akkor valószínűleg tudod, hogy mi a kedvenc innivalóm a büféből. - mondtam, megfogtam a kezét és a markába nyomtam egy marék aprót 5,10 és 20 forintosokat. Boldogan elindult, de az ajtófélfánál megállt. Gondolom nem tudja mi a kedvencem. Már indultam volna felé, hogy elmondjam, mikor Vegetto odaért és a fülébe súgott valamit. Robi csak bólintott és már ment is.
- Azt ne mond hogy ezt is tudod? - Kérdeztem Ádámot.
- Pedig tudom. Mibe fogadjunk, hogy eltaláltam?
- Veled nem fogadok. - utasítottam el.
- Miért nem?
- Mert te Vegetto vagy. Tőled bármi kitelik.- nevettem fel kínosan. Ez a srác nem volt emberi lény.
- Ah. Mindegy majd máskor. - kacsintott majd odacsapódott Olivérékhez. Ekkor jött vissza Robi és diadalittasan letette az asztalomra a visszajárót és egy MilkiWay-es kakaót. Én odaadtam neki a füzetet és szorgosan elkezdte másolni. A többiek is odacsoportosultak és az összes fiú - Bence és Ádám kivételével - ott görnyedt a füzet fölött és a tollaik csak úgy sercegtek. Vegetto mosolyogva figyelte a műveletet, gondolom az ő házija készen volt, hiszen ő egy zseni. Szerintem neki 5 percbe telt az egész, míg én vagy fél óráig szenvedtem vele.
- Komolyan? - kérdeztem tőle.
- Mi komolyan?
- Honnan tudtad, hogy ez a kedvencem? - nyomtam az orra alá a kakaót.
- Láttam, hogy elég sokszor van nálad ilyen. Ennyi. Én csupán figyelek a környezetemre és megragadnak még az ilyen apró részletek is. - válaszolta. Mostmár egészen biztos voltam benne, hogy ő egy földönkívüli. Ki figyel az ilyen részletekre? Senki.
Matek órán feleltünk. Ahogy Kortáns bejött a terembe csönd telepedett a terembe. A fiúk még időben befejezték a házit, a füzetem is sikeresen visszakerült hozzám, úgyhogy nem aggódtunk semmi miatt. Felálltunk köszöntöttük a tanár urat majd egy rövid jelentés után helyet foglaltunk.
- Nézzük ki szeretne ma felelni? - nézett fel - a fiúk szerint Albus Dumbledore-os - szemüvege fölül a tanár úr. Mindenki csak csöndben gubbasztott és próbált nem a tanár szemébe nézni.
- Valahogy sejtettem, hogy nem lesz önként jelentkező. Akkor maradunk a jól bevált napló felcsapásnál. - mondta és már nyitotta is a naplót. A tanár úr képére ördögi vigyor kúszott.
- Bécsi Róbert. - mondta ki a nevet és furcsa mód senki nem könnyebbült meg teljesen. Ezalatt a fél hónap alatt annyira összeszokott a társaság, hogy már aggódtunk a másikért. Oké, tudom ez furán hangzik, de hiszen csak kilencen vagyunk az osztályba. Kilencen! Így már teljesen máshogy néz ki a dolog.
- Kedves fiam, hallgatlak. - adta meg a "jelet" Kortáns, hogy kezdheti. Robi csak állt ott és nézett ki a fejéből.
- Mit mondjak? - kérdezett vissza.
- Mondjuk, amit múlt órán vettünk?
- És mit vettünk múlt órán?
- Az lenne a feladat, hogy elmondd. - dörzsölte meg halántékát János tanár úr.
- Nem tudna mégis adni egy támpontot ahonnan elindulhatnék? - nézett könyörgően a tanárra Robi.
- Jó, de csak azért mert jó kedvemben vagyok. - "kedveskedett" - Mit jelent az, hogy 'n' alatt a 'k'? - Robi csak összehúzta a szemöldökét. Valószínűleg semmi sem derengett neki, így segélykérően felénk fordult. Azonnal elkezdtem súgni a választ, de miután rájöttem ennek semmi értelme csak egy szót hajtogattam.
- Pascal-háromszög. - súgta velem egy időben több hang is. Robi csak hunyorogva nézett ránk. Valószínűleg nem hallotta és nem is tudta leolvasni a szánkról. Azt a süket eget! Lassan mindenki abbahagyta a suttogást, mert Kortáns egy villámló pillantást küldött felénk. Csak Norbi és Kamilla folytatta tovább a műveletet. Hála Kamilla artikulálásának végül sikerült kinyögnie.
- Pascal-háromszög.
- Rendben. Tovább. - mondta a tanár. Pár percnyi szenvedés után, újra mosoly kúszott az ajkaira és megszólalt.
- Hagyjuk ezt Róbert, üljön le egyes. - mondta és már nagy örömmel véste volna be a naplóba a karót, mikor Robi felkiáltott.
- Várjon! Még a házimat is megcsináltam. - kapaszkodott az utolsó cérnaszálba, ami megmentheti. A tanár szájáról lehervadt a mosoly és sóhajtott egyet.
- Hát jó. Adok egy feladatot és ha megcsinálja megkapja a kettest. - esett meg a szíve a kétségbeesett diákon. Mikor felírta a táblára a feladatot, nagy meglepetésünkre Robi hibátlanul megoldotta a feladatot. A tanár világfájdalmas képpel beírta a kettest Robinak. Csak tudnám miért szereti így kínozni a diákokat?! A kocka örömmel telve odaszökkent a székéhez, de előtte még beleboxolt a háta mögött ülő Kamilla vállába, aki erre csak mosolygott és odasúgta neki, hogy "Semmiség".
Tesi óra könnyű volt, most csak játszottunk. Pontosabban kidobóztunk. Az utolsó óránk rajz volt, ahol én nagy örömmel adtam be a fogalmazásom. Legalább lesz egy ötösöm és ha mázlim van, akkor megkapom a négyest félévkor. De jó is lenne. Órán ment a művészet töri és még csöngő előtt 5 perccel ki is engedtek bennünket. Vidáman sétáltam a szekrényemhez. Kivettem belőle a táskámat - rajz órára csak a rajzcuccom, a mappám, meg a tolltartóm viszem. Teljesen felesleges a dög nehéz iskola táskát is magammal cipelni, így azt beraktam a szekrényembe. - és már indultam volna haza, mikor Vegetto mosolygós képével találtam szembe magam.
- Ennyit a jókedvemről. - sóhajtottam.
- Miért motyogsz már megint magadba? - tette fel a kérdést.
- Hagyjuk, nem érdekes. - legyintettem és gorombán visszakérdeztem. - Mit akarsz?
- Kedves vagy, mint mindig.
- Ez rád is igaz. - mondtam és közben Evi felé sétáltunk egymás mellet a folyosón. Mikor odaértünk barátnőm méregetni kezdett minket.
- Szia! - köszöntem, majd oldalba böktem Vegettót hogy ő is tegyen hasonlóan.
- Hali! - intett Vegetto.
- Sziasztok! - köszönt Evi még mindig minket figyelve. - Miért vagytok együtt?
- Tudod ez egy jó kérdés. Miért is? - fordultam Ádám felé.
- Áhh, csak gondoltam elkísérlek hazáig. - válaszolt, mintha ez teljesen természetes lenne. Evi csak mosolyogva ingatta a fejét én viszont megtorpantam. Még jó hogy már elhagytuk a sulit, így nem sok ember nézett hülyének, mikor felkiáltottam.
- MI?!
- Tudtam! - kurjantott Evi - Sejtettem, hogy van köztetek valami!
- Nem, nincs. - csóváltam a fejem.
- De akkor miért kísér haza?
- Mit tudom én. Szerinted miért akadtam ki ennyire? Azért mert nem tudom.
- Áh. De biztos, hogy nem vagytok együtt? - kérdezte meg Evi.
- Igen biztos. És kérlek ne is figyelj rá. Ő Vegetto. Egy idióta barom. Nála mindennaposak az ilyen dolgok. - magyaráztam barátnőmnek.
- Ne is zavartasd magad Rockhercegnő. Tényleg. - szólt közbe Vegetto, akiről teljesen megfeledkeztünk.
- Te még itt vagy? - néztem rá.
- Látom ma rendkívül szívélyes vagy velem szemben.
- Igen. Én pedig látom, hogy újra előjött a szókincsed.
- Ja, pont mint az első nap. - mosolygott rám és a szemembe nézett. Igen azok a szemek, amiket én már jól ismertem.
- Pont, mint akkor. - mosolyogtam vissza.
- Ééééééés ennyi! - kiáltott fel mögöttünk egy hang, mire megfordultunk mindketten. Túl ismerős volt ez a hang.
- Hé! Ne ölelgess te perverz! - kiáltott fel Evi és egy elég jó helyen belerúgott az illetőbe, aki őt ölelgette. Szegény "perverz" összegörnyedt.
- Aucs! Ez fájhatott haver, de megérdemelted. - röhögött Vegetto szegény barátján
- Al jól vagy? - rohantam oda hozzá, mikor tudatosult bennem, hogy kire is támadt rá az LB-m.
- Ja, asszem megvagyok. De ha miatta megszakad a vérvonalunk, anyuék nem fognak örülni.
- Hé Dina! Ez meg ki a fene? - érdeklődött Evi.
- Ő Alvin Vegetto legjobb barátja.
- Okika! - raktározta el az infót és odafordult Alhoz. - Pongrácz Evelin vagyok. Örülök!
- Én is, bár nem mindegyik testrészem - röhögött majd sikeresen felegyenesedett, hála Vegetto segítségének, aki valamilyen csoda folytán abbahagyta a nevetést. - Török Alvin.
- Kezdünk elég sokan lenni, úgyhogy Vegetto. Miért is kísérsz haza?
- Persze, a végén még elfelejtem. Megdobsz a teló számoddal?
- Meg, ha nem fogsz ilyen leszűkített szókinccsel és rövidítésekkel beszélni. A falra mászok tőle.
- Jujj, ne már! Komcsi? Ez olyan szomi. - biggyesztette le az alsó ajkát Ádám. Én csak megforgattam a szemem. A táskámból előhalásztam egy tollat és ráírtam a kezére a telefonszámom.
- Boldog? - kérdeztem.
- Rettentően. - válaszolta. Egyszer kíváncsi lennék, hogy zajlana köztünk egy olyan beszélgetés, amiben nem lenne egyetlen egy szarkasztikus megjegyzés sem. Hmm.
- Na akkor én el is mentem. Sziasztok! - köszönt el Evi. Észre se vettem, hogy már ide értünk. Alvin neki is kezet csókolt, mint nekem a hétvégén. Nála ez úgy tűnik egy szokás.
- Komolyan el akartok kísérni hazáig? - érdeklődtem.
- Persze, már úgy se vagyunk olyan messze. - válaszolt Vegetto.
- Te komolyan tudod hol lakik? - nézett rá Alvin.
- Ja.
- Tudjátok visszavonom azt, amit múltkor mondtam. Tökre úgy viselkedtek, mint egy szerelmes pár. - már épp visszaszóltam volna, de Vegetto megelőzött.
- Ne kezd te is. Szegény Rockhercegnő nézd meg milyen ideges, a végén még felrobban. És az senkinek sem lenne jó. - ingatta a fejét.
- Hát jó, amúgy sem szeretnék még egy tökön rúgást. Nem a legkellemesebb dolog.
- Megérdemelted. Tanulság: Ne kezdj ki Rockhercegnő barátnőivel, mert kiszámíthatatlanok. - tanácsolta Ádám Alvinnak.
- Szerintem ezt megfogadom.
- Na akkor sziasztok! - köszöntem el.
- Már itt is vagyunk? - fordult körbe Al.
- Ahan. - válaszoltam és bementem a kapun.
- Beinvitálni luxus? - szólt rám Vegetto.
- Ki mondta, hogy behívlak titeket?
- Hát én. - húzta ki magát.
- Bocs de ez nem talált. További jó utat srácok! - intettem és bementem a házba. A nap további részében elvoltam. Tanultam, zenét hallgattam és megpróbáltam otthon eltáncolni a koreográfiát, amit múlt héten összeállítottam. Azt tudni kell a lakásunkról, hogy nem valami nagy, így táncolás közben sikeresen levertem egy vázát, ami nagy csörömpöléssel a földre hullott és széttört. Szerencsére mikor elmondtam anyunak nem vette túlzottan szívére, mert - mint kiderült - azt a vázát még a házasságuk alkalmából kapták apu nővérétől, akivel finoman szólva is elég viharos a kapcsolata a családnak. Így a váza eltörése inkább volt áldás, mintsem balszerencse.
Ennyi volt ma.
Infó órán a szokásos Operációs rendszer feladatsort csináltunk, jövőhéten doga. Juhé! Fizika óra. Átestem az első felelésemen. Nem kell nehéz dolgokra gondolni, nem volt olyan vészes. Igazából úgy az egész fizika nem olyan vészes, mintha tavaly nehezebb lett volna. Sikeresen beszereztem egy 5-öst és nyugodtan ültem le a padhoz, hiszen ezen is túl vagyok. Egy ideig nem kell majd felelnem, így lazíthatok egy kicsit.
Törin a szokásos hadarás ment. Már senki sem próbálkozott meg lefirkantani akár egy szót is. Szerencsére a csöngő megmentette az agyunkat a kisüléstől és a szokásos élőholt üzemmódunkba kapcsoltunk.
Mielőtt még hozzá kezdtem volna az tízóraim bekebelezéséhez, kinyitottam az ablakot és egy ideig élveztem a langyos kora őszi szellőt, majd visszasétáltam a helyemre és elkezdtem enni.
- Valaki matekházi? - kérdezte Robi.
- Nekem. - lóbáltam meg fejem fölött a a matekfüzetem, mire neki felcsillant a szeme.
- Dina, tudod hogy szeretlek. - sétált oda hozzám.
- Tudom. - mosolyodtam el a próbálkozásán. Ilyen könnyedén nem fogja megkapni a házimat - Te is tudod, hogy szeretlek.
- És tudod hogy szeretnélek még ennél is jobban? - hagyott egy kis hatásszünetet - Ha ideadnád a füzeted.
- Persze. És ha már ennyire szeretsz, akkor valószínűleg tudod, hogy mi a kedvenc innivalóm a büféből. - mondtam, megfogtam a kezét és a markába nyomtam egy marék aprót 5,10 és 20 forintosokat. Boldogan elindult, de az ajtófélfánál megállt. Gondolom nem tudja mi a kedvencem. Már indultam volna felé, hogy elmondjam, mikor Vegetto odaért és a fülébe súgott valamit. Robi csak bólintott és már ment is.
- Azt ne mond hogy ezt is tudod? - Kérdeztem Ádámot.
- Pedig tudom. Mibe fogadjunk, hogy eltaláltam?
- Veled nem fogadok. - utasítottam el.
- Miért nem?
- Mert te Vegetto vagy. Tőled bármi kitelik.- nevettem fel kínosan. Ez a srác nem volt emberi lény.
- Ah. Mindegy majd máskor. - kacsintott majd odacsapódott Olivérékhez. Ekkor jött vissza Robi és diadalittasan letette az asztalomra a visszajárót és egy MilkiWay-es kakaót. Én odaadtam neki a füzetet és szorgosan elkezdte másolni. A többiek is odacsoportosultak és az összes fiú - Bence és Ádám kivételével - ott görnyedt a füzet fölött és a tollaik csak úgy sercegtek. Vegetto mosolyogva figyelte a műveletet, gondolom az ő házija készen volt, hiszen ő egy zseni. Szerintem neki 5 percbe telt az egész, míg én vagy fél óráig szenvedtem vele.
- Komolyan? - kérdeztem tőle.
- Mi komolyan?
- Honnan tudtad, hogy ez a kedvencem? - nyomtam az orra alá a kakaót.
- Láttam, hogy elég sokszor van nálad ilyen. Ennyi. Én csupán figyelek a környezetemre és megragadnak még az ilyen apró részletek is. - válaszolta. Mostmár egészen biztos voltam benne, hogy ő egy földönkívüli. Ki figyel az ilyen részletekre? Senki.
Matek órán feleltünk. Ahogy Kortáns bejött a terembe csönd telepedett a terembe. A fiúk még időben befejezték a házit, a füzetem is sikeresen visszakerült hozzám, úgyhogy nem aggódtunk semmi miatt. Felálltunk köszöntöttük a tanár urat majd egy rövid jelentés után helyet foglaltunk.
- Nézzük ki szeretne ma felelni? - nézett fel - a fiúk szerint Albus Dumbledore-os - szemüvege fölül a tanár úr. Mindenki csak csöndben gubbasztott és próbált nem a tanár szemébe nézni.
- Valahogy sejtettem, hogy nem lesz önként jelentkező. Akkor maradunk a jól bevált napló felcsapásnál. - mondta és már nyitotta is a naplót. A tanár úr képére ördögi vigyor kúszott.
- Bécsi Róbert. - mondta ki a nevet és furcsa mód senki nem könnyebbült meg teljesen. Ezalatt a fél hónap alatt annyira összeszokott a társaság, hogy már aggódtunk a másikért. Oké, tudom ez furán hangzik, de hiszen csak kilencen vagyunk az osztályba. Kilencen! Így már teljesen máshogy néz ki a dolog.
- Kedves fiam, hallgatlak. - adta meg a "jelet" Kortáns, hogy kezdheti. Robi csak állt ott és nézett ki a fejéből.
- Mit mondjak? - kérdezett vissza.
- Mondjuk, amit múlt órán vettünk?
- És mit vettünk múlt órán?
- Az lenne a feladat, hogy elmondd. - dörzsölte meg halántékát János tanár úr.
- Nem tudna mégis adni egy támpontot ahonnan elindulhatnék? - nézett könyörgően a tanárra Robi.
- Jó, de csak azért mert jó kedvemben vagyok. - "kedveskedett" - Mit jelent az, hogy 'n' alatt a 'k'? - Robi csak összehúzta a szemöldökét. Valószínűleg semmi sem derengett neki, így segélykérően felénk fordult. Azonnal elkezdtem súgni a választ, de miután rájöttem ennek semmi értelme csak egy szót hajtogattam.
- Pascal-háromszög. - súgta velem egy időben több hang is. Robi csak hunyorogva nézett ránk. Valószínűleg nem hallotta és nem is tudta leolvasni a szánkról. Azt a süket eget! Lassan mindenki abbahagyta a suttogást, mert Kortáns egy villámló pillantást küldött felénk. Csak Norbi és Kamilla folytatta tovább a műveletet. Hála Kamilla artikulálásának végül sikerült kinyögnie.
- Pascal-háromszög.
- Rendben. Tovább. - mondta a tanár. Pár percnyi szenvedés után, újra mosoly kúszott az ajkaira és megszólalt.
- Hagyjuk ezt Róbert, üljön le egyes. - mondta és már nagy örömmel véste volna be a naplóba a karót, mikor Robi felkiáltott.
- Várjon! Még a házimat is megcsináltam. - kapaszkodott az utolsó cérnaszálba, ami megmentheti. A tanár szájáról lehervadt a mosoly és sóhajtott egyet.
- Hát jó. Adok egy feladatot és ha megcsinálja megkapja a kettest. - esett meg a szíve a kétségbeesett diákon. Mikor felírta a táblára a feladatot, nagy meglepetésünkre Robi hibátlanul megoldotta a feladatot. A tanár világfájdalmas képpel beírta a kettest Robinak. Csak tudnám miért szereti így kínozni a diákokat?! A kocka örömmel telve odaszökkent a székéhez, de előtte még beleboxolt a háta mögött ülő Kamilla vállába, aki erre csak mosolygott és odasúgta neki, hogy "Semmiség".
Tesi óra könnyű volt, most csak játszottunk. Pontosabban kidobóztunk. Az utolsó óránk rajz volt, ahol én nagy örömmel adtam be a fogalmazásom. Legalább lesz egy ötösöm és ha mázlim van, akkor megkapom a négyest félévkor. De jó is lenne. Órán ment a művészet töri és még csöngő előtt 5 perccel ki is engedtek bennünket. Vidáman sétáltam a szekrényemhez. Kivettem belőle a táskámat - rajz órára csak a rajzcuccom, a mappám, meg a tolltartóm viszem. Teljesen felesleges a dög nehéz iskola táskát is magammal cipelni, így azt beraktam a szekrényembe. - és már indultam volna haza, mikor Vegetto mosolygós képével találtam szembe magam.
- Ennyit a jókedvemről. - sóhajtottam.
- Miért motyogsz már megint magadba? - tette fel a kérdést.
- Hagyjuk, nem érdekes. - legyintettem és gorombán visszakérdeztem. - Mit akarsz?
- Kedves vagy, mint mindig.
- Ez rád is igaz. - mondtam és közben Evi felé sétáltunk egymás mellet a folyosón. Mikor odaértünk barátnőm méregetni kezdett minket.
- Szia! - köszöntem, majd oldalba böktem Vegettót hogy ő is tegyen hasonlóan.
- Hali! - intett Vegetto.
- Sziasztok! - köszönt Evi még mindig minket figyelve. - Miért vagytok együtt?
- Tudod ez egy jó kérdés. Miért is? - fordultam Ádám felé.
- Áhh, csak gondoltam elkísérlek hazáig. - válaszolt, mintha ez teljesen természetes lenne. Evi csak mosolyogva ingatta a fejét én viszont megtorpantam. Még jó hogy már elhagytuk a sulit, így nem sok ember nézett hülyének, mikor felkiáltottam.
- MI?!
- Tudtam! - kurjantott Evi - Sejtettem, hogy van köztetek valami!
- Nem, nincs. - csóváltam a fejem.
- De akkor miért kísér haza?
- Mit tudom én. Szerinted miért akadtam ki ennyire? Azért mert nem tudom.
- Áh. De biztos, hogy nem vagytok együtt? - kérdezte meg Evi.
- Igen biztos. És kérlek ne is figyelj rá. Ő Vegetto. Egy idióta barom. Nála mindennaposak az ilyen dolgok. - magyaráztam barátnőmnek.
- Ne is zavartasd magad Rockhercegnő. Tényleg. - szólt közbe Vegetto, akiről teljesen megfeledkeztünk.
- Te még itt vagy? - néztem rá.
- Látom ma rendkívül szívélyes vagy velem szemben.
- Igen. Én pedig látom, hogy újra előjött a szókincsed.
- Ja, pont mint az első nap. - mosolygott rám és a szemembe nézett. Igen azok a szemek, amiket én már jól ismertem.
- Pont, mint akkor. - mosolyogtam vissza.
- Ééééééés ennyi! - kiáltott fel mögöttünk egy hang, mire megfordultunk mindketten. Túl ismerős volt ez a hang.
- Hé! Ne ölelgess te perverz! - kiáltott fel Evi és egy elég jó helyen belerúgott az illetőbe, aki őt ölelgette. Szegény "perverz" összegörnyedt.
- Aucs! Ez fájhatott haver, de megérdemelted. - röhögött Vegetto szegény barátján
- Al jól vagy? - rohantam oda hozzá, mikor tudatosult bennem, hogy kire is támadt rá az LB-m.
- Ja, asszem megvagyok. De ha miatta megszakad a vérvonalunk, anyuék nem fognak örülni.
- Hé Dina! Ez meg ki a fene? - érdeklődött Evi.
- Ő Alvin Vegetto legjobb barátja.
- Okika! - raktározta el az infót és odafordult Alhoz. - Pongrácz Evelin vagyok. Örülök!
- Én is, bár nem mindegyik testrészem - röhögött majd sikeresen felegyenesedett, hála Vegetto segítségének, aki valamilyen csoda folytán abbahagyta a nevetést. - Török Alvin.
- Kezdünk elég sokan lenni, úgyhogy Vegetto. Miért is kísérsz haza?
- Persze, a végén még elfelejtem. Megdobsz a teló számoddal?
- Meg, ha nem fogsz ilyen leszűkített szókinccsel és rövidítésekkel beszélni. A falra mászok tőle.
- Jujj, ne már! Komcsi? Ez olyan szomi. - biggyesztette le az alsó ajkát Ádám. Én csak megforgattam a szemem. A táskámból előhalásztam egy tollat és ráírtam a kezére a telefonszámom.
- Boldog? - kérdeztem.
- Rettentően. - válaszolta. Egyszer kíváncsi lennék, hogy zajlana köztünk egy olyan beszélgetés, amiben nem lenne egyetlen egy szarkasztikus megjegyzés sem. Hmm.
- Na akkor én el is mentem. Sziasztok! - köszönt el Evi. Észre se vettem, hogy már ide értünk. Alvin neki is kezet csókolt, mint nekem a hétvégén. Nála ez úgy tűnik egy szokás.
- Komolyan el akartok kísérni hazáig? - érdeklődtem.
- Persze, már úgy se vagyunk olyan messze. - válaszolt Vegetto.
- Te komolyan tudod hol lakik? - nézett rá Alvin.
- Ja.
- Tudjátok visszavonom azt, amit múltkor mondtam. Tökre úgy viselkedtek, mint egy szerelmes pár. - már épp visszaszóltam volna, de Vegetto megelőzött.
- Ne kezd te is. Szegény Rockhercegnő nézd meg milyen ideges, a végén még felrobban. És az senkinek sem lenne jó. - ingatta a fejét.
- Hát jó, amúgy sem szeretnék még egy tökön rúgást. Nem a legkellemesebb dolog.
- Megérdemelted. Tanulság: Ne kezdj ki Rockhercegnő barátnőivel, mert kiszámíthatatlanok. - tanácsolta Ádám Alvinnak.
- Szerintem ezt megfogadom.
- Na akkor sziasztok! - köszöntem el.
- Már itt is vagyunk? - fordult körbe Al.
- Ahan. - válaszoltam és bementem a kapun.
- Beinvitálni luxus? - szólt rám Vegetto.
- Ki mondta, hogy behívlak titeket?
- Hát én. - húzta ki magát.
- Bocs de ez nem talált. További jó utat srácok! - intettem és bementem a házba. A nap további részében elvoltam. Tanultam, zenét hallgattam és megpróbáltam otthon eltáncolni a koreográfiát, amit múlt héten összeállítottam. Azt tudni kell a lakásunkról, hogy nem valami nagy, így táncolás közben sikeresen levertem egy vázát, ami nagy csörömpöléssel a földre hullott és széttört. Szerencsére mikor elmondtam anyunak nem vette túlzottan szívére, mert - mint kiderült - azt a vázát még a házasságuk alkalmából kapták apu nővérétől, akivel finoman szólva is elég viharos a kapcsolata a családnak. Így a váza eltörése inkább volt áldás, mintsem balszerencse.
Ennyi volt ma.
Jó éjt drága naplóm!
nyáááháányuuuhuuu, nagyon király rész lett.:DD
VálaszTörlésimáááádom. hamar kövit.:*