Ezt is sikerült megírnom. Remélem tetszik. :)
23.fejezet
Ír erdei manócska
2013. Szeptember 21., csütörtök
Reggel mikor kinyitottam a szemem automatikusan felpillantottam a macskalakú faliórámra, ami már 7:25-öt mutatott. Szuperszónikus sebességgel kezdtem el készülődni és 10 perccel később már egy sima kiflivel a számban rohantam az iskola felé. Szlalomozva kerültem ki az embereket, akik fittyet hányva rám sétáltak tovább. Eszembe jutott, hogy Mindszenten biztos teljesen dilinyósnak néznének és azon gondolkodnának, hogy ki fia, borja lehetek és az egész város rólam pletykálna. De ez itt Budapest itt semmi sem olyan, mint otthon.
Ezeken a gondolatokon kívül még egy dolog felvetődött bennem. Miért nem ébresztett a telefonom. Emlékeim szerint be van állítva, hogy mindennap ébresszen kereken 7 órakor. Bár az is lehet, hogy félálomban lenyomtam és visszaaludtam csak nem emlékszem rá. Mikor ezt így lerendeztem magamban oda is értem a sulihoz. A tüdőm már égett, alig kaptam levegőt és a lábam is fájt. Sosem voltam egy sportember, de mostantól lehet elkezdek futni. Lehet hogy táncos vagyok, de attól még valami borzasztó az erőnlétem és ezen javítanom kéne. A lépcsőn vánszorogva még mindig a levegőt kapkodtam is folyamatosan járt az agyam. Hogy min gondolkoztam már nem emlékszem, de arra igen hogy annyira elmerültem az elmélkedésben, hogy sikeresen nekimentem valakinek.
- Bocsánat. - reagáltam le.
- Hát te? - kérdezte egy ismerős hang.
- Vegetto? - néztem fel a szemébe. Igen határozottan Vegetto volt. Csak neki vannak ilyen lehengerlően gyönyörű szemei. Jézus! Mire gondolok????
- Rockhercegnő itt vagy? - lóbálta meg kezét a szemem előtt. Sikeresen visszatértem ebbe a világba, ahol még épelméjű gondolataim vannak és gyors elkezdtem bólogatni.
- Mégis hol lennék? - tettem fel a költői kérdést.
- Elég sokszor elbambulsz. Rólam szoktál ábrándozni, ugye? Ne is tagadd. - csipkelődött, de nem is tudja mennyire közel jár a megoldáshoz.
- Csak szeretnéd. - feleltem majd megvilágosulva kaptam el Vegetto kezét és rohantam vele.
- Hé-hé! Hová rohanunk? - kérdezte a hátam mögül.
- Órára. - mondtam és már oda is értünk a teremhez.
- Nyugi, nem késünk el még kb. 1 óránk van a óra kezdetéig. - már épp leordítottam volna fejét, hogy mekkora idióta, mikor megszólalt a telefonom. Jól ismertem ezt a csengőhangot, hiszen ez az ébresztőm. Gyorsan kaptam a táskámhoz és halásztam elő a telefonom, hogy kinyomjam az ébresztőt. Mert igen, azaz ébresztő volt. Mikor kinyomtam összegörnyedtem és kezeimbe temettem az arcom.
- Ezt nem hiszem el. - motyogtam teljesen összetörve. - Minden sietségem teljesen hiábavaló volt.
- Azt ne mond, hogy elnézted az órát. - nézett rám gúnyosan. Lövelltem felé egy gyilkos pillantást, de úgy tűnik nem ért célba mert elkezdett röhögni.
- Kössz. - morogtam. - De akkor te mit keresel itt? - kíváncsiskodtam, hátha ő is hasonló helyzetben van mint én. Hát nem volt.
- Reggel elmentem úszni, de viszont már nem akartam hazamenni így mondtam a sofőrömnek hogy egyenesen ide hozzon. - mondta. Remek! Nem elég, hogy sportol hanem még saját sofőrje is van.
- Ccc. - reagáltam.
- Tudod, most még rosszabbul nézel ki, mint szoktál. - "dicsért meg".
- Te pedig még rohadékabb vagy, mint általában. - villantottam rá egy műmosolyt.
- Akkor egálban vagyunk.
- Ja.
Bementünk a fizikaterembe, ledobtam a cuccom és lementem büfébe, mivel a nagy sietség miatt még kaját sem vettem. Gyors vettem két kakaós csigát meg egy muffint és visszacammogtam a terembe, ahol Vegetto zenét hallgatva feküdt a padon. Duzzogva leültem a padomba és elkezdtem enni a cuki kajámat. Vagyis neki láttam volna, ha az a jól ismert Idiot nem szakít félbe.
- Te komolyan Elmos muffint eszel? - kacagott.
- Milyen Elmo?
- A muffinod olyan mint az Elmoban szereplő Sütiszörny.
- Mit szívtál?
- Semmit. Csak a Minimaxon van egy ilyen mese és abban van. - magyarázta.
- Minimax? - kérdeztem és kibukott belőlem a nevetés. - A nagy Kalamusz Ádám Minimaxot néz? Na ne, ez túl jó, hogy igaz legyen.
- Jaj, nem úgy van ahogy gondolod! A húgom rágta mindig a fülem, hogy nézzem vele én meg nem mondhattan azt, hogy nem mert akkor én voltam a pacija egy egész hétig. - belőlem pedig még jobban kibukott a nevetés. Elképzeltem ahogy Vegetto négykézláb lenn van földön miközben hugicája a hátán ülve hajtogatja, hogy "Gyí paci, gyí!". Fergeteges.
- Ne nevess már. - durcizott be.
- Bocsi, de akkor is vicces. - mondtam majd hozzátettem nehogy leszedje le a fejem. - Meg irtó aranyos. - ő csak megrántotta a vállat és visszadugta a fülébe a fülhallgatót.
Én neki láttam a finomságnak. Először megettem a szájában lévő sütit, majd a szemeit vettem célba. Csak az egyiket ettem meg majd elkezdtem enni a belsejét is. Finom csokis muffin volt, a közepében meggyel. Mikor végeztem a jobb oldalával odasétáltam a sértett emberkéhez és elkezdtem bökdösni a vállát.
- Vegetto, ne haragudj már.
- Hagyj! - morogta még mindig a padon fekve.
- Naaaaaa! Ha így maradsz a végén még megfulladsz.
- Nem fogok.
- Kapsz a muffinból. - próbálkoztam. Ezúttal elő is bújt karjai fogságából, felnézett rám és méregetni kezdte a kezemben tartott étket.
- Áll az alku. - mondta majd kikapta a kezemből.
- Hé-hé! Azt mondtam kapsz, nem azt hogy tied az összes! - vettem vissza tulajdonom.
- Hát jó. Mennyit ehetek meg belőle?
- Tied a szeme.
- Zsugori.
- Most mi van?
- Az, hogy zsugori vagy.
- Miért lennék zsugori?
- Mert megettél egy fél muffint és még megvan a másik fele, erre te nekem adod a szemét?
- Nem érdemelsz többet.
- Mi az, hogy nem érdemlek többet? Mindig olyan kedves vagyok veled. - érvelt mire nekem felszaladt a szemöldököm és visszasomfordáltam a helyemre. Ha így folytatja nem kapja meg még a szemét sem!
- Kedves? Te?
- Ahan. - bólogatott.
- Te?
- Ahammm.
- Biztos ismered te a kedves szó jelentését?
- Biztos, én nem vagyok olyan reménytelen nyelvtanból, mint te angolból, bármily meglepő is ez. - szúrta oda és ez szíven ütött.
- Ez fájt. - vallottam be lehorgasztott fejjel.
- Jaj, ne már Rockhercegnő! Nem gondoltam komolyan. - búgta nekem lágyan. Hallottam ahogy a parketta csikorgó hangot adott ki, valószínűleg a szék miatt. Hallottam a lépteket ahogy közelednek felém. Éreztem ahogy odaér mellém és megpaskolva a fejem ezt mondja:
- Ne légy butus, tudod hogy ezeket csak szurkálódásból mondom. Nem kell ezeket halálosan komolyan venned. - suttogta és közben kezével a hátamat simogatta. Igazából nem tudom miért akadtam ki annyira, hiszen tisztában vagyok vele, hogy az angol nem az erősségem. Néha még én magam is elsütök ilyen poénokat, sőt apa is sokszor piszkál ezzel, de sosem vettem/veszem ezeket a szívemre.
- Akkor elég lesz a szeme? - próbáltam poénosra fogni mert kezdett eléggé kínos lenni a helyzet. Legalábbis számomra. Vegetto hátrébb lépett és aggódva fixírozott.
- Ha te adod a számba, akkor elég. - megcsillant egy kis pajkosság a szemében, de az aggódás még mindig nem tűnt el teljesen az arcáról.
- Legyen, de csak mert jó kedvemben vagyok.
- Áááááááááá. - nyitotta ki száját én pedig egy elegáns mozdulattal beledobtam a muffinom szemét. Mosolyogva nézett rám, amit én viszonoztam és a rég nem látott bizsergető érzés újra a gyomromba költözött. Mintha pillangócskák repdesnének odabent és minél hamarabb szeretnének szabadulni fogságukból, emiatt pedig egyre többet és gyorsabban csapkodnak.
Ezt a rendkívül meghitt pillanatot egy krákogás zavarta meg. Mindketten a zaj felé kaptuk a fejünk és megpillantottuk Olit az ajtóban.
- Megzavartam valamit? - érdeklődött.
- Semmit. - ingattam fejem.
- Pedig úgy tűnt.
- Csak mosolyogtunk, azt sem szabad?
- Bocsi Dina, azért ne akadj ki ennyire.
- Ne aggódj ma már nekem is sikerült megsértenem.
- Mit csináltál haver? - érdeklődte Oli Ádámtól.
- Csak cukkoltam, de nem fogta az adást ezért bedurcizott.
- Áhh értem. Ezek a nők! Mindig mindent eltúloznak.
- Ja, de szerintem Rockhercegnő még rosszabb mint az átlag.
- Azért nem lehet olyan borzalmas.
- Dehogyisnem.
- Öhmm, skacok nem zavar valami? - kérdeztem mert kezdtem úgy érezni mintha láthatatlan lennék.
- Engem nem, téged? - nézett Oli Ádámra.
- Engem sem. Mi kéne hogy zavarjon?
- Hát nem is tudom......... Mondjuk, hogy........... ITT VAGYOK!!!
- Áhh tényleg!!! - kiált fel Vegetto.
- Most, hogy így mondod........... De miért is vagy itt?
- Mert még nem szublimáltam el? - kérdeztem költőien. Már itt szobrozok 10 perce, mióta ő bejött és nem tűnt fel neki, hogy nem hagytam el a helységet?
- Nem úgy hogy a teremben, eddig is tudtam hogy itt vagy. Inkább arra lennék kíváncsi, hogy mi a francért vagy benn hajnalok-hajnalán?
- Hááááát, az úgy volt, hogy - kezdtem, de egy röhögés félbeszakított. Én csak megrúgtam Vegetto bokáját és folytattam tovább egy kicsit kínos sztorimat. - elnéztem az órát.
- Ennyire?! - hitetlenkedett.
- Yap. - bólintottam.
- Hát ez - gondolkozott el - gáz.
- Nagyon gáz. - segítette ki Vegetto.
- Jó elég lesz mára a szekálásomból. Inkább tanuljátok a fizikát, mert 1-est kaptok. - zártam le a beszélgetést.Otthagyva a fiúkat visszabattyogtam a padomhoz és folytattam a muffinom bekebelezését. Közben írtam egy üzit Evinek:
Hali!
Ne várj, mert én már benn vagyok a suliba. Hosszú sztori, majd mesélek.
Üdv: én
Nemsokára mindenki megérkezett és alig győzték megosztani egymással a tegnap délután, illetve este történteket. Köztük volt Evi is.
- Hali Dina!! - üdvözölt hatalmas mosollyal az arcán.
- Helló!
- Képzeld annyi mesélni valóm van.
- Hallgatlak. - mondtam és már dőlt is a szöveg Eviből. Eléggé hadarós és zakkant a lány, de én attól még nagyon bírom. Folyamatosan mondta egyik történet után a másik. Mindent elmesélt. Elmondta mi volt tegnap az ebéd, a vacsora, mit nasizott, mit őrültködtek a hugával és mesélt a SZJG-ről is.
- Várj-várj! Megismétled még egyszer? - valami olyan ismerősen hangzott benne.
- Reni szerelmes Cortezbe emiatt pillangók repkednek a hasában. - ismételte meg, nekem pedig elakadt a szavam. - Mi az? Te is éreztél már ilyet? - kérdezte kíváncsian barátnőm.
- Igen, de biztos nem emiatt volt. Nem is ez volt. Csak hasonlított rá. - győzködtem inkább magam, mintsem Evit
- Tényleg? Akkor mégis mihez tudnád hasonlítani? - mosolygott rám, de ez egy amolyan "Persze, persze, engem nem tudsz becsapni" mosoly volt. Én meg csak azért sem hagytam magam és kitaláltam valami oltári nagy baromságot, amin még most is nevetek. Hogy lehettem ekkora barom?
- Inkább olyan, mintha egy...... ír erdei manócska járna táncot a hasamban.
- Ír? Erdei? Manócska? Táncol? - nézett rám furcsán.
- Pontosan, ehhez tudnám hasonlítani. - csettintettem.
- Jó de ha netalántán, ez a manócska átváltozna pillangóvá, tudod hol találsz. Nyugodtan elmondhatod nekem szerelmed történetét.
- Rendben. Ha a manócskám átalakulna szólok. - mosolyogtam rá és megöleltem.
- Gyerekek, üljenek le! - szólt Kortáns. Mindeni hallgatva a parancsra helyet foglalt és imádkoztunk, hogy "csak ne engem, csak ne engem". Senkinek sincs kedve felelni, még a legstréberebb gyereknek sem. Aki én volnék, vagy Beni. Nem tudom a lényeg, hogy mindenki reszketve ült a helyén és próbáltunk nem a tanár szemébe nézni. Kortáns végül Evit hívta ki felelni, amitől én egy kicsit sem nyugodtam meg. Segélykérő pillantásaira biccentettem így mutatva, hogy ne féljen segítek.
- Rendben, akkor kérdezek ön válaszol. Egy kérdés lesz utána, pedig egy számolási feladat. - ismertette a feladatokat a tanár úr. A feszült csendben szinte lehetett hallani, ahogy Evi nyel egyet. Nem is csodálom, az elmélet még csak-csak megy neki, de a számolás.
- Mikor beszélünk pillanatnyi, illetve átlagsebességről? - tette fel a kérdést, ami valójában kettő.
- Ha egy adott pillanatban megszűnne az összes olyan hatás, amely a test mozgásállapotát megváltoztatja, akkor a test pillanatnyi sebességgel mozogna tovább.
- Igen, következő. - mondta komoran János tanár úr.
- Az átlagsebesség annak a képzeletbeli egyenletes mozgásnak a sebessége, amellyel mozogva a test ugyanannyi idő alatt ugyanakkora utat tesz meg, mint a vizsgált mozgás során.
- Rendben, nyissa ki a példatárát a 83-as feladatnál. - Evi így is tett és a szeme hatalmasra tágult ki. Mikor kinyitottam én is így reagáltam. Alig volt benne adat, csak egy grafikon volt, amiről ráadásul semmit sem lehetett leolvasni. Miközben figyeltem a példát rájöttem, hogy fel lehet bontani ezt a nagy derékszögű háromszöget, fel lehet bontani 4 kicsire. Így az egyiknek ki lehet számítani a területét és ha azt megszorozzuk 4-gyel akkor kijön az út. Mit lehet tenni, gyorsan egy 'T' betűt formáltam a két kezemből és vadul tátogtam, hogy terület. Evi csak összezavarodva nézett rám majd felírta a táblára a 'T'-t. Én meg fogtam a fejem.
- Jó meglátás, területet kell számolni. Folytassa. - biztatta Kortáns mit sem sejtve arról, hogy épp most segített neki. Most 4-et mutattam neki, amit felírt a 'T' elé.
- Igen 4-szer kell, honnan vette ezt?
- Hát ez egy.....- kezdte majd felém fordult, de nem kapcsoltam időben így nem tudtam neki mutogatni a derékszögű háromszöget. - derékszögű háromszög.
- Igen, de hogy lett az a négy. - kérdezte Kortáns és közben engem szugerált, gondolom rájött a súgásra.
- Fel lehet bontani 4 kicsi háromszögre. - folytatta Evi mire a tanár úr csodálkozva odakapta a fejét.
- Milyen háromszögre?
- Derékszögű háromszögre. - válaszolta majd hibátlanul megoldotta a feladatot.
- Ezt jól összehozták, gratulálok. Nem tudom hogyan, de sikerült. Ötös.
Mindenki örömujjongásban tört ki én meg csak értetlenül néztem a barátnőmre.
- Szünetben. - artikulálta majd leült.
Óra után, mindenki leballagott az osztálytermünkbe ahol elkaptam Evit és fagattni kezdtem.
- Hogy tudtad megoldani?
- Volt egy kis segítségem.
- Rajtam kívül?
- Aha - vigyorgott.
- Ki?
- A manócskád megteremtője.
- Mégis miért segített neked Vegetto? - kérdeztem majd mikor megláttam Evi kiszélesedő mosolyát a homlokomra csaptam.
- Tudtam én, hogy van köztetek valami! - ujjongott.
- Nem nincs. A manócska csak azért táncikál a gyomromban, mert idegesíti őt Vegetto jelenléte.
- Jaaaaaaaaa, peeeeersze.
- Ahjj! Mi csak haverok vagyunk.
- Jó, elhiszem. - bólogatott, de látszott mennyire megjátssza.
- De tényleg!!!Reggel mikor kinyitottam a szemem automatikusan felpillantottam a macskalakú faliórámra, ami már 7:25-öt mutatott. Szuperszónikus sebességgel kezdtem el készülődni és 10 perccel később már egy sima kiflivel a számban rohantam az iskola felé. Szlalomozva kerültem ki az embereket, akik fittyet hányva rám sétáltak tovább. Eszembe jutott, hogy Mindszenten biztos teljesen dilinyósnak néznének és azon gondolkodnának, hogy ki fia, borja lehetek és az egész város rólam pletykálna. De ez itt Budapest itt semmi sem olyan, mint otthon.
Ezeken a gondolatokon kívül még egy dolog felvetődött bennem. Miért nem ébresztett a telefonom. Emlékeim szerint be van állítva, hogy mindennap ébresszen kereken 7 órakor. Bár az is lehet, hogy félálomban lenyomtam és visszaaludtam csak nem emlékszem rá. Mikor ezt így lerendeztem magamban oda is értem a sulihoz. A tüdőm már égett, alig kaptam levegőt és a lábam is fájt. Sosem voltam egy sportember, de mostantól lehet elkezdek futni. Lehet hogy táncos vagyok, de attól még valami borzasztó az erőnlétem és ezen javítanom kéne. A lépcsőn vánszorogva még mindig a levegőt kapkodtam is folyamatosan járt az agyam. Hogy min gondolkoztam már nem emlékszem, de arra igen hogy annyira elmerültem az elmélkedésben, hogy sikeresen nekimentem valakinek.
- Bocsánat. - reagáltam le.
- Hát te? - kérdezte egy ismerős hang.
- Vegetto? - néztem fel a szemébe. Igen határozottan Vegetto volt. Csak neki vannak ilyen lehengerlően gyönyörű szemei. Jézus! Mire gondolok????
- Rockhercegnő itt vagy? - lóbálta meg kezét a szemem előtt. Sikeresen visszatértem ebbe a világba, ahol még épelméjű gondolataim vannak és gyors elkezdtem bólogatni.
- Mégis hol lennék? - tettem fel a költői kérdést.
- Elég sokszor elbambulsz. Rólam szoktál ábrándozni, ugye? Ne is tagadd. - csipkelődött, de nem is tudja mennyire közel jár a megoldáshoz.
- Csak szeretnéd. - feleltem majd megvilágosulva kaptam el Vegetto kezét és rohantam vele.
- Hé-hé! Hová rohanunk? - kérdezte a hátam mögül.
- Órára. - mondtam és már oda is értünk a teremhez.
- Nyugi, nem késünk el még kb. 1 óránk van a óra kezdetéig. - már épp leordítottam volna fejét, hogy mekkora idióta, mikor megszólalt a telefonom. Jól ismertem ezt a csengőhangot, hiszen ez az ébresztőm. Gyorsan kaptam a táskámhoz és halásztam elő a telefonom, hogy kinyomjam az ébresztőt. Mert igen, azaz ébresztő volt. Mikor kinyomtam összegörnyedtem és kezeimbe temettem az arcom.
- Ezt nem hiszem el. - motyogtam teljesen összetörve. - Minden sietségem teljesen hiábavaló volt.
- Azt ne mond, hogy elnézted az órát. - nézett rám gúnyosan. Lövelltem felé egy gyilkos pillantást, de úgy tűnik nem ért célba mert elkezdett röhögni.
- Kössz. - morogtam. - De akkor te mit keresel itt? - kíváncsiskodtam, hátha ő is hasonló helyzetben van mint én. Hát nem volt.
- Reggel elmentem úszni, de viszont már nem akartam hazamenni így mondtam a sofőrömnek hogy egyenesen ide hozzon. - mondta. Remek! Nem elég, hogy sportol hanem még saját sofőrje is van.
- Ccc. - reagáltam.
- Tudod, most még rosszabbul nézel ki, mint szoktál. - "dicsért meg".
 |
| Muffin |
- Akkor egálban vagyunk.
- Ja.
Bementünk a fizikaterembe, ledobtam a cuccom és lementem büfébe, mivel a nagy sietség miatt még kaját sem vettem. Gyors vettem két kakaós csigát meg egy muffint és visszacammogtam a terembe, ahol Vegetto zenét hallgatva feküdt a padon. Duzzogva leültem a padomba és elkezdtem enni a cuki kajámat. Vagyis neki láttam volna, ha az a jól ismert Idiot nem szakít félbe.
- Te komolyan Elmos muffint eszel? - kacagott.
- Milyen Elmo?
- A muffinod olyan mint az Elmoban szereplő Sütiszörny.
- Mit szívtál?
- Semmit. Csak a Minimaxon van egy ilyen mese és abban van. - magyarázta.
- Minimax? - kérdeztem és kibukott belőlem a nevetés. - A nagy Kalamusz Ádám Minimaxot néz? Na ne, ez túl jó, hogy igaz legyen.
- Jaj, nem úgy van ahogy gondolod! A húgom rágta mindig a fülem, hogy nézzem vele én meg nem mondhattan azt, hogy nem mert akkor én voltam a pacija egy egész hétig. - belőlem pedig még jobban kibukott a nevetés. Elképzeltem ahogy Vegetto négykézláb lenn van földön miközben hugicája a hátán ülve hajtogatja, hogy "Gyí paci, gyí!". Fergeteges.
- Ne nevess már. - durcizott be.
- Bocsi, de akkor is vicces. - mondtam majd hozzátettem nehogy leszedje le a fejem. - Meg irtó aranyos. - ő csak megrántotta a vállat és visszadugta a fülébe a fülhallgatót.
Én neki láttam a finomságnak. Először megettem a szájában lévő sütit, majd a szemeit vettem célba. Csak az egyiket ettem meg majd elkezdtem enni a belsejét is. Finom csokis muffin volt, a közepében meggyel. Mikor végeztem a jobb oldalával odasétáltam a sértett emberkéhez és elkezdtem bökdösni a vállát.
- Vegetto, ne haragudj már.
- Hagyj! - morogta még mindig a padon fekve.
- Naaaaaa! Ha így maradsz a végén még megfulladsz.
- Nem fogok.
- Kapsz a muffinból. - próbálkoztam. Ezúttal elő is bújt karjai fogságából, felnézett rám és méregetni kezdte a kezemben tartott étket.
- Áll az alku. - mondta majd kikapta a kezemből.
- Hé-hé! Azt mondtam kapsz, nem azt hogy tied az összes! - vettem vissza tulajdonom.
- Hát jó. Mennyit ehetek meg belőle?
- Tied a szeme.
- Zsugori.
- Most mi van?
- Az, hogy zsugori vagy.
- Miért lennék zsugori?
- Mert megettél egy fél muffint és még megvan a másik fele, erre te nekem adod a szemét?
- Nem érdemelsz többet.
- Mi az, hogy nem érdemlek többet? Mindig olyan kedves vagyok veled. - érvelt mire nekem felszaladt a szemöldököm és visszasomfordáltam a helyemre. Ha így folytatja nem kapja meg még a szemét sem!
- Kedves? Te?
- Ahan. - bólogatott.
- Te?
- Ahammm.
- Biztos ismered te a kedves szó jelentését?
- Biztos, én nem vagyok olyan reménytelen nyelvtanból, mint te angolból, bármily meglepő is ez. - szúrta oda és ez szíven ütött.
- Ez fájt. - vallottam be lehorgasztott fejjel.
- Jaj, ne már Rockhercegnő! Nem gondoltam komolyan. - búgta nekem lágyan. Hallottam ahogy a parketta csikorgó hangot adott ki, valószínűleg a szék miatt. Hallottam a lépteket ahogy közelednek felém. Éreztem ahogy odaér mellém és megpaskolva a fejem ezt mondja:
- Ne légy butus, tudod hogy ezeket csak szurkálódásból mondom. Nem kell ezeket halálosan komolyan venned. - suttogta és közben kezével a hátamat simogatta. Igazából nem tudom miért akadtam ki annyira, hiszen tisztában vagyok vele, hogy az angol nem az erősségem. Néha még én magam is elsütök ilyen poénokat, sőt apa is sokszor piszkál ezzel, de sosem vettem/veszem ezeket a szívemre.
- Akkor elég lesz a szeme? - próbáltam poénosra fogni mert kezdett eléggé kínos lenni a helyzet. Legalábbis számomra. Vegetto hátrébb lépett és aggódva fixírozott.
- Ha te adod a számba, akkor elég. - megcsillant egy kis pajkosság a szemében, de az aggódás még mindig nem tűnt el teljesen az arcáról.
- Legyen, de csak mert jó kedvemben vagyok.
- Áááááááááá. - nyitotta ki száját én pedig egy elegáns mozdulattal beledobtam a muffinom szemét. Mosolyogva nézett rám, amit én viszonoztam és a rég nem látott bizsergető érzés újra a gyomromba költözött. Mintha pillangócskák repdesnének odabent és minél hamarabb szeretnének szabadulni fogságukból, emiatt pedig egyre többet és gyorsabban csapkodnak.
Ezt a rendkívül meghitt pillanatot egy krákogás zavarta meg. Mindketten a zaj felé kaptuk a fejünk és megpillantottuk Olit az ajtóban.
- Megzavartam valamit? - érdeklődött.
- Semmit. - ingattam fejem.
- Pedig úgy tűnt.
- Csak mosolyogtunk, azt sem szabad?
- Bocsi Dina, azért ne akadj ki ennyire.
- Ne aggódj ma már nekem is sikerült megsértenem.
- Mit csináltál haver? - érdeklődte Oli Ádámtól.
- Csak cukkoltam, de nem fogta az adást ezért bedurcizott.
- Áhh értem. Ezek a nők! Mindig mindent eltúloznak.
- Ja, de szerintem Rockhercegnő még rosszabb mint az átlag.
- Azért nem lehet olyan borzalmas.
- Dehogyisnem.
- Öhmm, skacok nem zavar valami? - kérdeztem mert kezdtem úgy érezni mintha láthatatlan lennék.
- Engem nem, téged? - nézett Oli Ádámra.
- Engem sem. Mi kéne hogy zavarjon?
- Hát nem is tudom......... Mondjuk, hogy........... ITT VAGYOK!!!
- Áhh tényleg!!! - kiált fel Vegetto.
- Most, hogy így mondod........... De miért is vagy itt?
- Mert még nem szublimáltam el? - kérdeztem költőien. Már itt szobrozok 10 perce, mióta ő bejött és nem tűnt fel neki, hogy nem hagytam el a helységet?
- Nem úgy hogy a teremben, eddig is tudtam hogy itt vagy. Inkább arra lennék kíváncsi, hogy mi a francért vagy benn hajnalok-hajnalán?
- Hááááát, az úgy volt, hogy - kezdtem, de egy röhögés félbeszakított. Én csak megrúgtam Vegetto bokáját és folytattam tovább egy kicsit kínos sztorimat. - elnéztem az órát.
- Ennyire?! - hitetlenkedett.
- Yap. - bólintottam.
- Hát ez - gondolkozott el - gáz.
- Nagyon gáz. - segítette ki Vegetto.
- Jó elég lesz mára a szekálásomból. Inkább tanuljátok a fizikát, mert 1-est kaptok. - zártam le a beszélgetést.Otthagyva a fiúkat visszabattyogtam a padomhoz és folytattam a muffinom bekebelezését. Közben írtam egy üzit Evinek:
Hali!
Ne várj, mert én már benn vagyok a suliba. Hosszú sztori, majd mesélek.
Üdv: én
Nemsokára mindenki megérkezett és alig győzték megosztani egymással a tegnap délután, illetve este történteket. Köztük volt Evi is.
- Hali Dina!! - üdvözölt hatalmas mosollyal az arcán.
- Helló!
- Képzeld annyi mesélni valóm van.
- Hallgatlak. - mondtam és már dőlt is a szöveg Eviből. Eléggé hadarós és zakkant a lány, de én attól még nagyon bírom. Folyamatosan mondta egyik történet után a másik. Mindent elmesélt. Elmondta mi volt tegnap az ebéd, a vacsora, mit nasizott, mit őrültködtek a hugával és mesélt a SZJG-ről is.
- Várj-várj! Megismétled még egyszer? - valami olyan ismerősen hangzott benne.
- Reni szerelmes Cortezbe emiatt pillangók repkednek a hasában. - ismételte meg, nekem pedig elakadt a szavam. - Mi az? Te is éreztél már ilyet? - kérdezte kíváncsian barátnőm.
- Igen, de biztos nem emiatt volt. Nem is ez volt. Csak hasonlított rá. - győzködtem inkább magam, mintsem Evit
- Tényleg? Akkor mégis mihez tudnád hasonlítani? - mosolygott rám, de ez egy amolyan "Persze, persze, engem nem tudsz becsapni" mosoly volt. Én meg csak azért sem hagytam magam és kitaláltam valami oltári nagy baromságot, amin még most is nevetek. Hogy lehettem ekkora barom?
- Inkább olyan, mintha egy...... ír erdei manócska járna táncot a hasamban.
- Ír? Erdei? Manócska? Táncol? - nézett rám furcsán.
- Pontosan, ehhez tudnám hasonlítani. - csettintettem.
- Jó de ha netalántán, ez a manócska átváltozna pillangóvá, tudod hol találsz. Nyugodtan elmondhatod nekem szerelmed történetét.
- Rendben. Ha a manócskám átalakulna szólok. - mosolyogtam rá és megöleltem.
- Gyerekek, üljenek le! - szólt Kortáns. Mindeni hallgatva a parancsra helyet foglalt és imádkoztunk, hogy "csak ne engem, csak ne engem". Senkinek sincs kedve felelni, még a legstréberebb gyereknek sem. Aki én volnék, vagy Beni. Nem tudom a lényeg, hogy mindenki reszketve ült a helyén és próbáltunk nem a tanár szemébe nézni. Kortáns végül Evit hívta ki felelni, amitől én egy kicsit sem nyugodtam meg. Segélykérő pillantásaira biccentettem így mutatva, hogy ne féljen segítek.
- Rendben, akkor kérdezek ön válaszol. Egy kérdés lesz utána, pedig egy számolási feladat. - ismertette a feladatokat a tanár úr. A feszült csendben szinte lehetett hallani, ahogy Evi nyel egyet. Nem is csodálom, az elmélet még csak-csak megy neki, de a számolás.
- Mikor beszélünk pillanatnyi, illetve átlagsebességről? - tette fel a kérdést, ami valójában kettő.
- Ha egy adott pillanatban megszűnne az összes olyan hatás, amely a test mozgásállapotát megváltoztatja, akkor a test pillanatnyi sebességgel mozogna tovább.
- Igen, következő. - mondta komoran János tanár úr.
- Az átlagsebesség annak a képzeletbeli egyenletes mozgásnak a sebessége, amellyel mozogva a test ugyanannyi idő alatt ugyanakkora utat tesz meg, mint a vizsgált mozgás során.
- Rendben, nyissa ki a példatárát a 83-as feladatnál. - Evi így is tett és a szeme hatalmasra tágult ki. Mikor kinyitottam én is így reagáltam. Alig volt benne adat, csak egy grafikon volt, amiről ráadásul semmit sem lehetett leolvasni. Miközben figyeltem a példát rájöttem, hogy fel lehet bontani ezt a nagy derékszögű háromszöget, fel lehet bontani 4 kicsire. Így az egyiknek ki lehet számítani a területét és ha azt megszorozzuk 4-gyel akkor kijön az út. Mit lehet tenni, gyorsan egy 'T' betűt formáltam a két kezemből és vadul tátogtam, hogy terület. Evi csak összezavarodva nézett rám majd felírta a táblára a 'T'-t. Én meg fogtam a fejem.
- Jó meglátás, területet kell számolni. Folytassa. - biztatta Kortáns mit sem sejtve arról, hogy épp most segített neki. Most 4-et mutattam neki, amit felírt a 'T' elé.
- Igen 4-szer kell, honnan vette ezt?
- Hát ez egy.....- kezdte majd felém fordult, de nem kapcsoltam időben így nem tudtam neki mutogatni a derékszögű háromszöget. - derékszögű háromszög.
- Igen, de hogy lett az a négy. - kérdezte Kortáns és közben engem szugerált, gondolom rájött a súgásra.
- Fel lehet bontani 4 kicsi háromszögre. - folytatta Evi mire a tanár úr csodálkozva odakapta a fejét.
- Milyen háromszögre?
- Derékszögű háromszögre. - válaszolta majd hibátlanul megoldotta a feladatot.
- Ezt jól összehozták, gratulálok. Nem tudom hogyan, de sikerült. Ötös.
Mindenki örömujjongásban tört ki én meg csak értetlenül néztem a barátnőmre.
- Szünetben. - artikulálta majd leült.
Óra után, mindenki leballagott az osztálytermünkbe ahol elkaptam Evit és fagattni kezdtem.
- Hogy tudtad megoldani?
- Volt egy kis segítségem.
- Rajtam kívül?
- Aha - vigyorgott.
- Ki?
- A manócskád megteremtője.
- Mégis miért segített neked Vegetto? - kérdeztem majd mikor megláttam Evi kiszélesedő mosolyát a homlokomra csaptam.
- Tudtam én, hogy van köztetek valami! - ujjongott.
- Nem nincs. A manócska csak azért táncikál a gyomromban, mert idegesíti őt Vegetto jelenléte.
- Jaaaaaaaaa, peeeeersze.
- Ahjj! Mi csak haverok vagyunk.
- Jó, elhiszem. - bólogatott, de látszott mennyire megjátssza.
- Ha te mondod.
Miután ezt lerendeztük kezdődött a dupla irodalom óra. Miután túléltünk két órányi Biblia olvasást és elemzést kezdődött a rajz, DUPLA rajz. Annyi szükségem volt most erre az órára, mint egy sivatagban kóborló embernek a homokviharra. Most szerencsére konkrét feladatot kaptunk. A feladat szerint vegyünk az asztalon lévő dobozból egy sulymot, rajzoljuk le és árnyékoljuk vagy mi. Az eddig is tiszta volt, hogy nem vagyok valami nagy rajztehetség, de ha választani lehet, akkor inkább színezek minthogy grafitceruzával bűvészkedjek. Mondanom sem kell nem is sikerült valami fényesre a művem. Az első órát alapból azzal töltöttem el, hogy papírra tudjam vetni a sulymot, mert akármilyen szögből rajzoltam mindig egy virágra hasonlított. A második órán pedig az árnyékolással szenvedtem. A végeredmény úgy nézett ki, mintha a grafitceruzám ráhányt volna a lapra. Szerencsémre Marika tanárnő mivel látta az igyekezetemet megszánt egy hármassal, amivel én teljesen megvoltam elégedve. Finom szólva. Az igazság pedig az, hogy miután kimentünk a rajzteremből visongattam, ugrándoztam és minden szembejövő embernek vigyorogva integettem. Még az sem tudta lerombolni a kedvem, hogy angol óra jön. Elegánsnak nem mondható mozdulatokkal beszökelltem a terembe, ledobtam a táskám és felültem a pad tetejére.
- Mi ez a nagy életkedv Rockhercegnő? - kérdezte Vegetto.
- Hármast kaptam rajzból. - újságoltam büszkén mire csak egy furcsálló pillantást kaptam.
- Emiatt örülsz ennyire?
- Ha láttad volna a rajzom, akkor értenéd miért örülök ennyire.
- Ennyire borzalmas lett?
- A borzalmas nem kifejezés arra, ami azon a papírdarabon szerepelt.
- Akkor gratulálok.
- Köszi! - mosolyogtam rá.
- Félelmetes. - mondta elképedve.
- Mi?
- Hát, hogy még egy beszólás sem hagyta el a szád, pedig már kemény 3 perce beszélgetünk és önszántadból rám mosolyogtál. Ha ezt tudom, akkor már év elején lefizettem volna a rajztanárt hogy adjon neked jó jegyeket. Akkor talán még kedvelnél is.
- Hiába próbálkozol, most még a te rohadékságod sem ronthatja el a kedvem.
- Kezdesz visszatérni. - vigyorgott rám huncutul. Vissza kellett fognom magam, hogy ne rúgjam bokán, de nem hagyhattam, hogy ő győzzön így csak kedvesen néztem rá megingattam a fejem és leültem a székemre. Az angol óra csak a szokásos szenvedés volt. Feleltünk, de szerencsére csak olvasásból. Olvasni még azért tudok - már ahogy -, ezért kaptam egy négyest. Töri órán Mihály tanár úr elhadarta Indiát és Kínát majd bejelentette, hogy jövőhéten kedden témazáró.
Kicsöngő után rohantam a tesiterem öltözőjébe, hogy magamra öltsem a táncos ruhámat (ami a fekete tapadós térdnadrágomat, az egyszerű piros pólómat és a balerina cipőmet foglalta/foglalja magába). Mikor bementem a tesiterembe beálltam a szokásos baráti körömbe. Klau, Andi és Tibi már a szokásos helyünkön álldogáltak. Odafutottam hozzájuk és egy fülig érő mosollyal köszöntem nekik.
- Hali!
- Szia! - köszöntek mindannyian.
- Képzeljétek van egy totál jó viccem. - fordult hozzánk Tibi. A lányokkal egymásra néztünk egy olyan "te jó ég mi lesz itt" nézéssel, de hősiesen meghallgattuk a viccet.
- Honnan lehet megismerni a homokos hóembert?
- Honnan? - kérdeztem vissza, de már előre féltem a választól.
- A fenekében van a répa! - röhögte el magát a végére. - Nem értitek?
- Én nem. - vallottam be.
- Édes, drága, aranyos és ártatlan Inna. - karolta át a vállam olyan haveri stílusban.
- Mi van? - förmedtem rá. - Elmagyarázod, hogy értsem vagy nem?
- Hát szerintem kérdezz meg mást, mert ha én magyaráznám el, akkor az elég cinkes lenne.
- Miért?
- Majd ha megtudod rájössz.
-Hát jó, akkor megkérdezem Vegettót. - hagytam őket faképnél. Oké tudom, hogy elég tudatlan vagyok,de én nem bújom a netet egész nap mint mások.
- Ne-ne! - kiabáltak utánam, de nem foglalkoztam velük.
A drága ördögöt lányok "ezrei" állták körül. Na jó, azért nem voltak olyan sokan, de 10 biztos. Ráadásul Vegetto mindegyikkel flörtölt egyszerre! Nagy nehezen átverekedtem magam a lánytömegem, igaz kaptam pár nem éppen szép beszólást.
- Hali! - köszöntem oda neki.
- Mit akarsz? - kérdezte reflexből.
- Mi az? Csak akkor köszönhetek neked, ha akarok valamit? - kérdeztem felháborodva.
- Nem, máskor is hozzám szólhatsz semmi ellenvetésem nem lenne. Sőőőőt.... de általában csak akkor szólsz hozzám, ha akarsz valamit.
- Én nem is... - szabadkoztam
- De-de.
- Nem
- De.
- Nem.
- De
- Nem és nekem van igazam.
- Hát jó, akkor dumáljunk.
- Oké.
- Oké.
- Oké, mondj valamit.
- Húúúúú! Ez igen. Te aztán tudod, hogyan kell beszélgetést kezdeményezni. - mondta cinikusan. Ez mind szép és jó lenne, ha nem felejtette volna el, hogy nem az osztályban vagyunk, hanem a tornateremben, ahol körülvesznek minket - számomra ismeretlen - emberek és mindegyik hülyének néz.
- Te csak ne szólj be! Én próbáltam kedves lenni hozzád önszántamból, erre tessék. Ezt kapom!
- Na látod ez a baj. Próbáltál kedves lenni, azaz olyan amilyen nem vagy. Őszintén bevallom nem nagyon bírom ezt a kedves oldaladat. Jobban szeretem az igazi tüzes Rockhercegnőt. Az az oldalad valahogy sokkal izgalmasabb, nem az a sablon, amivel nap mint nap találkozok.Nem a megszokott, 'mindjárt elolvadok tőled' lány vagy. Tudod ritka mostanság ilyet találni, főleg ha valaki olyan helyes, mint jómagam. - fényezte magát.
- Azért próbálj meg a földön maradni. Hidd el nem vagy te olyan helyes, mint amilyennek gondolod magad.
- Igen! - kiáltotta egy vékony hang a tömegből, ami időközben megsokszorozódott.
- Látod, ő velem van.
- Ő sokkal helyesebb, mint gondolja. - szólalt meg újra a hang az én állam pedig a földet súrolta. Döbbentem fordultam hátra, de ez nem bizonyult valami jó ötletnek mert 20-25 dühös szempárral találtam szembe magam.
- Szerintem egyedül csak te vallod ezt. - suttogta a fülembe, ami miatt még jó pár villámló tekintetet kaptam. Arról nem is beszélve, hogy az ír manócskának kedve támadt eljárni a csárdást. Úgy látszik eléggé elmagyarosodott.
- Szerintem slisszanj el ameddig megteheted, mert ezek a lányok cafatokká fognak tépni. - tanácsolta a manócskám testvére, akit én csak Lucifernek nevezek. Ő az általános 'egyik vállamon az angyal másik vállamon az ördög ül' teóriából keletkezett. Ötvöztem őket és így jött Lucifer. Persze nem az a Lucifer, aki Isten áruló angyala lett. Ez egy másik, csak nem találtam neki jobb nevet, max a Raffaello jöhetett volna még számításba, de az a név olyan hülyén hangzik, így maradtam ennél. Van aki úgy nevezi, hogy ösztön. Na én erre csak nagyon ritkán hallgatok, de úgy éreztem most muszáj lesz, ha meg akarom élni a holnapot. Így egy igen "agyafúrt" csellel sikerült elterelnem a figyelmüket majd pedig elsurrantan. Ez pedig annyiból állt.
- Nézzétek ott van a One Direction! - Mutattam mögéjük és bármilyen fura bevált. Áldtam az eget amiatt, hogy Evi egyszer mesélt nekem arról, hogy ő simán megfordulna ha ezt kiáltanák. Oké, persze megértem, mert ha nekem mondjuk az kiáltanák, hogy 'Nézd, ott a Simple Plan!' én is megfordulnék. Igaz tudnám, hogy nincsenek ott, de minden rajongóban megvan azaz érzés, hogy mi van ha mégis. Ott van a remény, hogy láthatja hőn áhított zenekarát, színészét, énekesét, modelljét, bárkijét akire felnéz, de kb 99,9% eséllyel soha az életben nem fog vele találkozni. Így hacsak egy halvány reménysugár is van arra, hogy megpillanthatja őt/őket miért ne használná ki? Mindenkiben benne van ez a reflex és nem tudsz ellene mit csinálni. Egyszerűen bele van kódolva az emberbe. Tudom ez így viccesen hangzik. És hogy miért filozofálok egy naplóban? Na ez egy jó kérdés.. Hát őszintén fogalmam sincs, csak kijön az emberből az ilyen. Jó meglehet, hogy pár év múlva majd csak nevetek, azon amit írtam, de nem bánnám, mert akkor abban a helyzetben ezt gondoltam. Az is én voltam, életem egyik fontos állomása volt az a gondolatmenet is. De nem is gondolkozom tovább írásban, mert betelne a naplóm úgyhogy inkább folytatom a történetem.
Tehát ott tartottam, hogy sikeresen eliszkoltam a helyszínről és már futottam is a skacokhoz.
- Hát veled meg mi történt? - kérdezte Tibi.
- Épp most úsztam meg, hogy egy mindenre elszánt csajcsorda szétcincáljon.
- Nem is csodálom, Vegettónak elég sok lányrajongója van. - mondta Kalu.
- Ja, van egy pár. - helyeselt Tibi.
- Pár???
- Na jó, rengeteg. - javította ki magát.
- Csak tudnám mit esznek rajta? - gondolkoztam hangosan.
- Inkább az lenne a jó kérdés, hogy mit nem. - mondta Andi.
- Nektek is bejön? - tettem fel a kérdésem.
- Hát helyes meg minden, de valahogy mégsem jön be. Nem tudom, egyszerűen csak nem az én stílusom. - válaszolt Klau.
- Nekem sosem jött be az a típus, amit ő képvisel. - csatlakozott Andi is a 'nekünk nem jön be Vegetto' táborhoz.
- Hát lehet hogy ez meglep majd titeket, de nekem se jön be. Ha lehet, akkor inkább a másik nemnél keresnék párt. - közölte velünk Tibi is mondanivalóját mire csak elmosolyodtunk.
- Egy-kettő! Felállni! Kezdődik az óra! - jött be a tánctanárnő. Alig hogy ezt kimondta már mindenki kereste is meg az énekes vagy éppen táncos párját párját, hogy segítsen neki amiben csak tud. Szerencsére nem kellett megint átverekednem magam egy nagy csomó lányon, hanem Vegetto szíveskedett odajönni hozzám.
- Csak nem idetaláltál?
- Szerencsédre.
- Inkább szerencsétlenségedre.
- Mindig öröm veled beszélgetni. - vágott pofát.
- Veled is. - viszonoztam gesztusát.
- Egyébként az előbb miért sunnyogtál úgy el?
- Mert Lucifer mondta. - mondtam ki azt, amit gondoltam, de rájöttem ezt talán mégsem kellett volna.
- Lucifer? Az ördög? Lepaktáltál vele? - kérdezte mosolyogva tőlem.
- Nem az a Lucifer, ez egy másik.
- Én nem tudok másikról.
- Gyerekek csendet! Melegítsetek be normálisan! - kiabálta túl a zenét és a beszélgető, szinte már kiabáló gyerekeket.
- Erről nem is tudhatsz. Ezt én találtam ki.
- Ajaj!
- Most miért?
- Tudod, ha valami a te fejedből pattan ki, az nem túl sok jót sejtet.
- Ez de szemét volt! - mondtam ki a szavakat lassan és tagoltan.
- Mi mást vársz tőlem? Én már csak ilyen vagyok.
- Tudom.
- Edina, Ádám! Nincs beszéd! - intett csendre minket a tanárnő.Így hát mi csenben maradtunk, sőt egészen óra végéig nem szóltunk egymáshoz. Viszont óra után.....
- Szia Dina! - köszöntek el a többiek én pedig a kijárat felé vettem az irányt, mikor valaki elkaptam a kezem.
- Hali Rockhercegnő!
- Áhh, üdv! - köszöntem unottan.
- Látom örülsz nekem.
- Mikor nem? Mit akarsz?
- Honnan veszed, hogy akarok valamit? Másért nem szólíthatlak le?
- Mintha ezt délelőtt már végigjátszottuk volna fordított szituációban. Nem sok életerőm van ehhez, úgyhogy ugorjuk most át a szokásos szócsatáinkat, jó?
- Pedig én azokat mindig imádom, de jó most az egyszer megkegyelmezek.
- Köszönöm, kedvességed. - mondtam közönyösen és meghajoltam ellőtte .
- Látom, hogy csak ennyi telik tőled, úgyhogy nem szekállak. Csak annyi lenne, hogy mikor tudnánk összejönni?
-. Sohanapján kiskedden, mikor malacok repülnek az égen, piros hó esik és a folyók vize csokivá változik? - mondtam. Mégis milyen kérdés volt ez? Én? Összejönni? Vele? Soha az életben.
- Megint félreértettél, de nincs mit tenni. Mindenki azt hall, amit akar. Én angol korepre gondoltam. - nézett rám azzal a szokásos 'hű de sármos vagyok' arckifejezésével.
- Most visszaszólnék valamit, de sajnos semmi frappáns nem jut az eszembe. Egyébként szombat.
- Oké. És ha nem lenne ellenedre, - bár tudom, hogy ez a legfőbb vágyad, -lehetne úgy hogy egész nap?
- Legyen, de mostmár mehetek?
- Menj utadra vándor. Akkor majd találkozunk.
- Hogyne. Öt nap múlva, pirkadatkor, kelet felől.
- Úgy legyen. - kiabálta még utánam, ugyanis ekkor én már majdnem kiléptem az iskola épület ajtaján, míg ő a folyosó másik végén szobrozott.
Mikor hazaértem kb. semmit sem tudtam csinálni olyan fárasztó volt ez a nap.
Jó éjszakát kedves naplóm! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése