11. fejezet

11. fejezet

A délután

  Délután háromnegyed négykor már teljes harcidíszben álltam a konyhában és vártam, hogy a csengő megszólaljon. Vártam, vártam és vártam, de nem történt semmi. Felmentem a telefonomon facebookra és mit látnak szemeim?? Naná, hogy Vegettót.

   Én: Hééé, nem felejtettél el valami?

   Vegetto: Neked is szia! És nem, nem hiszem.

   Én: Akkor segítek, annak a csökevényes agyadnak. KOREP!!!

  Vegetto: Ó b+! Indulok. 15 perc. 

Ezen egy kicsit megbántódtam. 

  - Tényleg ennyire felejthető és jellemtelen ember lennék? - sóhajtottam.
Mikor megszólalt a csengő. Bezártam az ajtót és a kaput, majd köszöntem.

  - Szia!

  - Hali!

  - Bicikli? - kérdeztem felvont szemöldökkel.

  - Aha, nem akartam a BMX-emmel jönni így maradt a nővérem bicaja.

  - Akkor ezért sárga! - nevettem.

  - Hé-hé, nem ér kinevetni. Amúgy neked van biciklid?

  - Van csak egy szép 8-as van benne.

  - Hát, akkor csak gyalogolnunk kell. - mondta fájdalmas hangon.

  - Ez van. - veregettem hátba. Egyébként furcsa, hogy pár nap alatt mennyit változott a kapcsolatunk. Az első nap megtudtam volna fojtani egy kanál vízbe, most meg haveri stílusban viselkedek vele.
Kb. fél óra csöndes séta után megérkeztünk egy kastélyhoz. Nem-nem, komolyan egy KASTÉLYHOZ!!!!!!!!!!!

  - Tehát ezért mondtad, hogy egy kicsit kilóg.

  - Ja. 

  - De ugye nem vagy valami úri ficsúr? - tetettem félelmet.

  - Ha-ha, nagyon vicces. Amúgy be is megyünk vagy csak állsz itt lebetonozva?

  - Ja, bocs. Mehetünk. 

Mikor beléptem a "házba" egy hatalmas nappali fogadott. Meg persze egy nagycsomó cseléd.

  - Komolyan?? Cseléd? - kérdeztem.

  - Jó-jó, tudom mit gondolsz. De ezt a hodályt valahogy tisztán kell tartani. - magyarázta.

  - Ez igaz. - bólogattam.

  - Ő már a harmadik lány, akit ezen a héten hazahozol. Nem viszed egy kicsit túlzásba? - kérdezte  egy gyönyörű lány. Derékig érő szőkésbarna a haja és ragyogó, zafírkék a szeme.

  - Kösz, nővérkém. Én is szeretlek. - vágott vissza unottan Vegetto. - De ő nem a barátnőm. Korrepetálom meg ő a párom.

  - Ó, tehát te vagy a táncos lány, aki beszólt az öcskösnek! - mondta majd vidáman leszaladt hozzám a lépcsőről - Szerintem nagyon jóban leszünk!

  - Oké, már leakadhatnál rólam.

  - Okééééé! Csak még bemutatkozom. - fordult felém. - Kalamusz Afrodité vagyok. 

  - Afrodité? Mint a szerelem és a szépség istennője?

  - Igen. -mosolygott.

  - Szép név.

  - Köszi! Én is nagyon szeretem. És téged hogy hívnak?

  - Hajnal Edinának. - nyújtottam ki a kezem.

  - Örülök, hogy megismertelek. Remélem barátok leszünk. - mosolygott majd pedig felszaladt a lépcsőn.

  - Kedves lánynak tűnik. - mondtam.

  - Igen, az is. Igaz néha halálra szekál, de amúgy mindenben segít és támogat engem. Csak az a baj hogy egy kicsit nagyon gyerekes.

  - Miért? Hány éves?

  - 20.

  - Mennyi?

  - Jól hallottad. 20. Ma elég kevés órája lehetett.

  - Egyetemista?

  - Az. Éjjelt-nappallá téve tanul. Én már ebbe beleőrültem volna.

  - Hát azt el is hiszem. - mosolyogtam.

  - Most pedig siessünk fel. Próbálj a lehető legkisebb feltűnéssel követni A többi tesóm nem hiszem, hogy ugyanilyen jól reagálna.

  - Hányan vagytok testvérek?

  - Négyen. - mondta majd megfordult és megragadta a vállam. - Ígérd meg, hogy a lehető legmesszebb elkerülöd majd a bátyám. - nézett a szemembe.

  - Miért? - kérdeztem halkan.

  - Mert ő olyan mint én csak idősebb kiadásba. Sőt, még nagyobb nőcsábász mint én.

  - Ó, hidd el nem hiszem, hogy bajom lesz vele.  - mondtam, de megláttam a szemében a komolyságot - Rendben, megígérem. 

  - Oké, akkor gyerünk fel a szobámba. - ekkor megakadtam.

  - Komolyan? Van vagy 40 szoba ebben a házban, de pont a tiedben kell tanulnunk?

  - Az előbb, pedig olyan magabiztosan beszéltél. Talán félsz tőlem? - jött közelebb hozzám.

  - Ki? Én ugyan nem. - mondtam.

  - Tényleg? Pedig nem úgy hallom. - lépett még közelebb hozzám. Már megint ez a helyzet. Mit csináljak szálljak be a játszmába vagy meneküljek? Én inkább a menekülés mellett döntöttem és hátrálni kezdtem a lépcsőn.

  - Pedig, így igaz.

  - Akkor, miért hátrálsz?

  - Mert úgy tartja kedvem.

  - Elég érdekes kedvedben lehetsz? Nem tanulni jöttél? - lépett közelebb 3 lépcsőfokkal, én pedig 4-gyel lentebb. Majd eszembe jutott valami.

  - Most, hogy így mondod! - csaptam a homlokomra, majd stílusosan kikerülve tovább mentem a márvány lépcsőn. - Akkor? Mutatod az utat vagy nézzem végig mind a 40 szobát? - kérdeztem hátra fordulva, mert már vagy 10 lépcsőfokkal fentebb voltam. Az arcán a kezdeti döbbenet után már hihetetlenül szédítő mosolya állt.

  - Szép volt. - mondta kedvesen majd hozzám lépve megpaskolta a fejem. - Gyerünk.

Mikor beléptem a szobába, elakadt a szavam. Mintha visszakerültem volna a normális életbe. A szoba egyáltalán nem hasonlított a folyosóón lévő pompára. Mintha csak egy teljesen átlagos fiú szobájában jártam volna. Na, jó. Dupla akkora lehetett mint egy átlagos fiú szobája. De na! A fal sötétkék volt, amire különböző poszterek voltak ragasztva tixóval. Ott voltak a kedvenc együttesei + egy supernatural poszter. Mikor felnéztem a plafonra megláttam a naprendszerünket.

  - Tényleg álldogálni fogsz mindenhol egy jó 10 percet? Inkább gyere, ülj le. - intett már a kávézóasztaltól (!!!!). A kávézóasztal üveglapos volt. Körülötte párnákkal, ami a mennyezetre emlékeztetett.

  - Oké. - ültem le mellé (!) -  Ennyire szereted a naprendszert? 

  - Talán még jobban is. Kiskoromba csillagász akartam lenni. - mondta mosolyogva.

  - És most már nem?

  - Nem letettem erről, de azért még mindig szeretem.

  - Miért mondtál le róla?

  - Mert új álmot találtam magamnak.

  - Mit? 

  - Sztár akarok lenni Amerikában vagy Japánban. Ezért is választottam ezt a sulit.

  - Értem. Ez egy nagyon jó álom. - mosolyogtam. - Akkor elkezdjük a korrepetálást?

  - Aha. Először kezdjük egy kis felmérővel. - dörzsölte össze a két kezét. - Kapsz rá 45 percet hogy megírd. Én addig zenét hallgatok.

  - Csak azt ne. - ráztam a fejem.

  - Nyugi, fülessel hallgatom. 

  - Akkor se valami jó ötlet.

  - Oké-oké Rockhercegnő. Supernaturalt fogok nézni. Megfelel?

  - Meg. - bólintottam elégedett
Odaültem az íróasztalához és szorgalmasan írtam a dolgozatom, ami már közel sem volt olyan könnyű, mint a suliban. Mikor Vegetto szólt, hogy már csak 5 perc van hátra, csak a tollamat kopogtattam a papíron. Mikor letelt az időm elvette a papírt és ellenőrizni kezdte. Néha-néha láttam fintorogni vagy hallottam felhorkanni. Mikor végzett hozzám fordult:
  - Hogy értél el te 24 pontot a felmérőn?! - nézett rám értetlenül.
  - Miért? Ez jobb lett? - reménykedtem, de hiába.
  - Nem, pont ellenkezőleg. Ennek alapján kész csoda, hogy sikerült 24 pontot elérned.
  - Tényleg ennyire reménytelen eset lennék?! - szomorkodtam.
  - Nyugi, azért vagy itt hogy ezen javítsunk nem? - próbált felvidítani.
  - De. Igazad van. - mondtam, majd rácsaptam az asztalra - Tanulásra fel!
  - Oké. Első lépésként az egyszerű jelen idővel és az alap fogalmakkal, kifejezésekkel kezdjük. Ha ezek majd mennek tovább haladunk.... - vett elő két könyvet - ezek alapján. Az egyik egy tankönyv, ami részletes leírást ad a szabályokról, igeidőkről stb. A másik egy munkafüzet.
Hozzákezdtünk az alapfogalmaknak, - amit még nagyjából tudtam is - utána pedig az egyszerű jelent magyarázta nekem. Amíg én kitöltöttem a munkafüzetet, ő lefénymásolta nekem a könyvben erről szóló fejezeteket, meg nyomtatott nekem egy dalszöveget. Kezembe nyomta a papírokat és elkezdte a javítást.
  - Rendben nem is olyan rossz. Csak párat hibáztál, látod? - mutatott a piros vonalakra+betűkre, ami tényleg kevés volt.
  - Akkor ez azt jelenti, hogy nem vagyok reménytelen eset?
  - Javuló képes vagy. - mosolygott. - Meddig is vagy elengedve?
  - 7-ig. De ha tovább maradok, akkor telefonálnom kell.
  - Akkor telefonálj, mert már fél 7 múlt. Mond hogy olyan 9 fele érsz haza, ha úgy jó.
  - Mi? Miért? Nem végeztünk?
  - De, csak te vagy a párom is, azaz meg kell ismernünk egymás képességeit.
  - Oké, de legyen inkább nyolc. Nem sok kedvem van kihúzni a gyufát. Meg táncolni sincs sok kedvem.
  - Ezt úgy érted, hogy csak én énekeljek, te meg majd nézed.
  - Pontosan. - vigyorogtam.
  - Legyen.
Anyuék pár perc alatt beleegyeztek az egy óra csúszásba így már csak Vegetto énekhangjára kellet várnom.
   - Jössz? - kérdezte
  - Már megint hova?
  - A zeneszobába vagy próbaterembe. Ahogy tetszik. - felelte egyszerűen.
  - Saját próbatermetek van?
  - Ja. A családomnak nagyon fontos a zene. Rengetek hangszerünk van.
  - Hihetetlen! - ámultam.
  - Csak aztán "le ne menj hídba" vagy mit szoktak ilyenkor mondani.
  - Jajj! Mindjárt lemegyek hídba. - játszottam, majd egyszerre nevettünk fel.
  - Itt vagyunk. - szólalt meg, mikor már feljöttünk két lépcsőn is.
  - Mégis hány emeletes ez a kastély? - lihegtem.
  - Már ennyitől kifulladtál? Hát nem vagy valami jó kondiba Rockhercegnő.
  - A tesi sose volt az erősségem.
  - Akkor hogy vagy táncos? - kérdezte furcsán.
  - Nem tudom. Valahogy táncolni 1 óra hosszán át sokkal könnyebb, mint 4 kört futni a tornacsarnokban.
  - Hát ezt ne nagyon hangoztasd a családunkban.
  - Miért? Csak ezt ne mond, hogy ebbe is jók vagytok. - mert komolyan ilyen nincs. Van zenei érzékük, okosak és még sportosak is. Az anyagi háttérről meg ne is beszéljünk.
  - De, ebbe is. Nagyon komolyan vesszük az ilyesmit. A lányoknak alapból szükséges ilyet tanulni önvédelem céljából, így nem csak a nővérem Afrodité judózik nem is akárhogy, de a húgom Dalma is elkezdte a játékos edzéseket. A bátyám Ákos meg én, pedig hogy ne maradjunk szégyenbe elkezdtünk edzeni.
   - Félelmetesek vagytok! - suttogtam.
   - Tudom. Akkor meghallgatod hogy éneklek? -  ültetett le egy székre.
   - Kezd.
Odaállt a mikrofon elé és elkezdett énekelni a........... Pálinkadalt. De ez nem is ez volt a legnagyobb meglepetés. Hanem a hangja. Hihetetlenül hangja volt. Leírhatatlan. Miközben énekelt a hideg futkosott a hátamon.
  - Na, mit gondolsz? - nézett a szemembe. A gyomrom megint mogyorónagyságúra zsugorodott és abban a pici térben újra repkedtek a pillangók. Pedig azt hittem, hogy már megfulladtak.
   - Jó volt. - próbáltam nyugodtságot erőltetni a hangomra.
   - Akkor jó. Legközelebb te jössz a tánccal.
   - Úgy lesz. Lehet hogy ez egy hülye kérdés, de nincs teljesen véletlenül egy tánc termetek?
   - Nincs. De az edző termünkben is el fogsz férni. Ne aggódj.
   - Oké. Hazakísérsz?
   - Ja, csak szólok a nagyiéknak.
   - A nagyszüleid is veletek élnek?
   - Anyuék nagyon ritkán vannak itthon. Karácsonykor és a nyáron 1 hetet. Építészmérnökök és jelenleg Dubajban dolgoznak. De voltak Amerikában, Franciaországban és a kedvenc helyükön Japánban is.
   - Nagyon szeretitek Japánt.
   - Igen, az egész család oda van érte. Anyuék vettek is egy nyaralót ott.
   - Attól még jóban vagy anyukádékkal?
   - Nagyon jó a kapcsolatot. Telefonon és skypon is mindig beszélünk. Mindent tudnak, ami az életünkben történik. Főleg anyu.
  - Az jó. - mosolyogtam.
  - Az. - mosolygott vissza. Ma feltűnően sokat mosolygott. Biztos valami jó történt. Lementünk a rengeteg lépcsőfokon, mikor Ádám beszólt az egyik nappali féleségbe.
  - Nagyi elkísérem Edinát haza.
  - Rendben, de kapcsold be a világítást a biciklin. - szólt ki egy ismerős hang a szobából.
  - Úgy lesz. Gyerünk.
  - Jó, csak előtte szeretnék bemutatkozni.
  - Menj.
  - Csókolom, Hajnal Edinának hívnak. - mondtam majd elakadt a szavam. Vegetto nagymamája Éva néni a pékségből.
  - Szia Edina! Örülök hogy látlak! - nézett rám kedvesen.
  - Én is nagyon örülök, hogy újra látom! - pirultam el.
  - Ti ismeritek egymást? - csodálkozott Vegetto.
  - Igen. Volt egy párszor a pékségbe.
  - Nagyon finomak a péksüteményei Éva néni. - dicsértem meg.
  - Köszönöm. Örülök, hogy az unokámnak ilyen kedves partnere lett.
  - Jó éjszakát! - köszöntem el.
  - Szia nagyi, majd jövök! - puszilta meg a mamája arcát.
Mikor kiléptünk a kapun megszólalt.
  - Van skypod?
  - Van.
  - És megadod a címed?
  - Háát.... még gondolkozom rajta.
  - Megint kezded.
  - Mit? - néztem rá.
  - Ezt a "játszom az ördöggel" dolgot.
  - Te lennél az ördög? - kérdeztem incselkedve.
  - Látod, megint.
  - Oké, abbahagyom.
  - Oké, egyébként igen. Én vagyok az ördög. Vagy a tűz. És a tűzzel nem szabad játszani. - mondta kihívóan. Viszont megfogadom a tanácsát most az egyszer. Nem szeretnék belehabarodni. Maradjunk csak az utálatnál. Vagy a haverságnál.
Miután hazaértem elmeséltem anyuéknak, hogy milyen különleges a Kalamusz család. Hallgattak, néha mondtak bár óvó megjegyzést és felmentem a szobámba. Letusoltam, ettem, fogat mostam, naplót írtam, fogszabályzó és most gondolkozom. Rengeteg minden történt ez alatt a pár nap alatt. Barátokat szereztem, van ez a furcsa érzés Vegetto irányába, amiről holnap kikérdezem Evit amikor itt alszik és Kati meg Juli elengedése. Nagyon felszínes kezd lenni a kapcsolatunk. Pedig én írtam rájuk, hogy mi újság van ott. Erre annyi volt a válasz, hogy " Elvagyok kösz." meg "Okés minden". Szomorú vagyok. :(