23.fejezet

  Ezt is sikerült megírnom. Remélem tetszik. :)

23.fejezet

Ír erdei manócska

 

2013. Szeptember 21., csütörtök 

  Reggel mikor kinyitottam a szemem automatikusan felpillantottam a macskalakú faliórámra, ami már 7:25-öt mutatott. Szuperszónikus sebességgel kezdtem el készülődni és 10 perccel később már egy sima kiflivel a számban rohantam az iskola felé. Szlalomozva kerültem ki az embereket, akik fittyet hányva rám sétáltak tovább. Eszembe jutott, hogy Mindszenten biztos teljesen dilinyósnak néznének és azon gondolkodnának, hogy ki fia, borja lehetek és az egész város rólam pletykálna. De ez itt Budapest itt semmi sem olyan, mint otthon.
  Ezeken a gondolatokon kívül még egy dolog felvetődött bennem. Miért nem ébresztett a telefonom. Emlékeim szerint be van állítva, hogy mindennap ébresszen kereken 7 órakor. Bár az is lehet, hogy félálomban lenyomtam és visszaaludtam csak nem emlékszem rá. Mikor ezt így lerendeztem magamban oda is értem a sulihoz. A tüdőm már égett, alig kaptam levegőt és a lábam is fájt. Sosem voltam egy sportember, de mostantól lehet elkezdek futni. Lehet hogy táncos vagyok, de attól még valami borzasztó az erőnlétem és ezen javítanom kéne. A lépcsőn vánszorogva még mindig a levegőt kapkodtam is folyamatosan járt az agyam. Hogy min gondolkoztam már nem emlékszem, de arra igen hogy annyira elmerültem az elmélkedésben, hogy sikeresen nekimentem valakinek.
  - Bocsánat. - reagáltam le.
  - Hát te? - kérdezte egy ismerős hang.
  - Vegetto? - néztem fel a szemébe. Igen határozottan Vegetto volt. Csak neki vannak ilyen lehengerlően gyönyörű szemei. Jézus! Mire gondolok???? 
  - Rockhercegnő itt vagy? - lóbálta meg kezét a szemem előtt. Sikeresen visszatértem ebbe a világba, ahol még épelméjű gondolataim vannak és gyors elkezdtem bólogatni.
  - Mégis hol lennék? - tettem fel a költői kérdést.
  - Elég sokszor elbambulsz. Rólam szoktál ábrándozni, ugye? Ne is tagadd. - csipkelődött, de nem is tudja mennyire közel jár a megoldáshoz.
  - Csak szeretnéd. - feleltem majd megvilágosulva kaptam el Vegetto kezét és rohantam vele.
  - Hé-hé! Hová rohanunk? - kérdezte a hátam mögül.
  - Órára. - mondtam és már oda is értünk a teremhez.
  - Nyugi, nem késünk el még kb. 1 óránk van a óra kezdetéig. - már épp leordítottam volna  fejét, hogy mekkora idióta, mikor megszólalt a telefonom. Jól ismertem ezt a csengőhangot, hiszen ez az ébresztőm. Gyorsan kaptam a táskámhoz és halásztam elő a telefonom, hogy kinyomjam az ébresztőt. Mert igen, azaz ébresztő volt. Mikor kinyomtam összegörnyedtem és kezeimbe temettem az arcom.
  - Ezt nem hiszem el. - motyogtam teljesen összetörve. - Minden sietségem teljesen hiábavaló volt.
  - Azt ne mond, hogy elnézted az órát. - nézett rám gúnyosan. Lövelltem felé egy gyilkos pillantást, de úgy tűnik nem ért célba mert elkezdett röhögni.
  - Kössz. - morogtam. - De akkor te mit keresel itt? - kíváncsiskodtam, hátha ő is hasonló helyzetben van mint én. Hát nem volt.
  - Reggel elmentem úszni, de viszont már nem akartam hazamenni így mondtam a sofőrömnek hogy egyenesen ide hozzon. - mondta. Remek! Nem elég, hogy sportol hanem még saját sofőrje is van.
  - Ccc. - reagáltam.
  - Tudod, most még rosszabbul nézel ki, mint szoktál. - "dicsért meg".

Muffin

  - Te pedig még rohadékabb vagy, mint általában. - villantottam rá egy műmosolyt.
  - Akkor egálban vagyunk.
  - Ja.
Bementünk a fizikaterembe, ledobtam a cuccom és lementem büfébe, mivel a nagy sietség miatt még kaját sem vettem. Gyors vettem két kakaós csigát meg egy muffint és visszacammogtam a terembe, ahol Vegetto zenét hallgatva feküdt a padon. Duzzogva leültem a padomba és elkezdtem enni a cuki kajámat. Vagyis neki láttam volna, ha az a jól ismert Idiot nem szakít félbe.
  - Te komolyan Elmos muffint eszel? - kacagott.
  - Milyen Elmo?
  - A muffinod olyan mint az Elmoban szereplő Sütiszörny.
  - Mit szívtál?
  - Semmit. Csak a Minimaxon van egy ilyen mese és abban van. - magyarázta.
  - Minimax? - kérdeztem és kibukott belőlem a nevetés. - A nagy Kalamusz Ádám Minimaxot néz? Na ne, ez túl jó, hogy igaz legyen.
  - Jaj, nem úgy van ahogy gondolod! A húgom rágta mindig a fülem, hogy nézzem vele én meg nem mondhattan azt, hogy nem mert akkor én voltam a pacija egy egész hétig. - belőlem pedig még jobban kibukott a nevetés. Elképzeltem ahogy Vegetto négykézláb lenn van földön miközben hugicája  a hátán ülve hajtogatja, hogy "Gyí paci, gyí!". Fergeteges.
  - Ne nevess már. - durcizott be.
  - Bocsi, de akkor is vicces. - mondtam majd hozzátettem nehogy leszedje le a fejem. - Meg irtó aranyos. - ő csak megrántotta a vállat és visszadugta a fülébe a fülhallgatót.
  Én neki láttam a finomságnak. Először megettem a szájában lévő sütit, majd a szemeit vettem célba. Csak az egyiket ettem meg majd elkezdtem enni a belsejét is. Finom csokis muffin volt, a közepében meggyel. Mikor végeztem a jobb oldalával odasétáltam a sértett emberkéhez és elkezdtem bökdösni a vállát.
  - Vegetto, ne haragudj már.
  - Hagyj! - morogta még mindig a padon fekve.
  - Naaaaaa! Ha így maradsz a végén még megfulladsz.
  - Nem fogok.
  - Kapsz a muffinból. - próbálkoztam. Ezúttal elő is bújt karjai fogságából, felnézett rám és méregetni kezdte a kezemben tartott étket.
  - Áll az alku. - mondta majd kikapta a kezemből.
  - Hé-hé! Azt mondtam kapsz, nem azt hogy tied az összes! - vettem vissza tulajdonom.
  - Hát jó. Mennyit ehetek meg belőle?
  - Tied a szeme.
  - Zsugori.
  - Most mi van?
  - Az, hogy zsugori vagy.
  - Miért lennék zsugori?
  - Mert megettél egy fél muffint és még megvan a másik fele, erre te nekem adod a szemét?
  - Nem érdemelsz többet.
  - Mi az, hogy nem érdemlek többet? Mindig olyan kedves vagyok veled. - érvelt mire nekem felszaladt a szemöldököm és visszasomfordáltam a helyemre. Ha így folytatja nem kapja meg még a szemét sem!
  - Kedves? Te?
  - Ahan. - bólogatott.
  - Te?
  - Ahammm.
  - Biztos ismered te a kedves szó jelentését?
  - Biztos, én nem vagyok olyan reménytelen nyelvtanból, mint te angolból, bármily meglepő is ez. - szúrta oda és ez szíven ütött.
  - Ez fájt. - vallottam be lehorgasztott fejjel.
  - Jaj, ne már Rockhercegnő! Nem gondoltam komolyan. - búgta nekem lágyan. Hallottam ahogy a parketta csikorgó hangot adott ki, valószínűleg a szék miatt. Hallottam a lépteket ahogy közelednek felém. Éreztem ahogy odaér mellém és megpaskolva a fejem ezt mondja:
  - Ne légy butus, tudod hogy ezeket csak szurkálódásból mondom. Nem kell ezeket halálosan komolyan venned. - suttogta és közben kezével a hátamat simogatta. Igazából nem tudom miért akadtam ki annyira, hiszen tisztában vagyok vele, hogy az angol nem az erősségem. Néha még én magam is elsütök ilyen poénokat, sőt apa is sokszor piszkál ezzel, de sosem vettem/veszem ezeket a szívemre.
  - Akkor elég lesz a szeme? - próbáltam poénosra fogni mert kezdett eléggé kínos lenni a helyzet. Legalábbis számomra. Vegetto hátrébb lépett és aggódva fixírozott.
  - Ha te adod a számba, akkor elég. - megcsillant egy kis pajkosság a szemében, de az aggódás még mindig nem tűnt el teljesen az arcáról.
  - Legyen, de csak mert jó kedvemben vagyok.
  - Áááááááááá. - nyitotta ki száját én pedig egy elegáns mozdulattal beledobtam a muffinom szemét. Mosolyogva nézett rám, amit én viszonoztam és a rég nem látott bizsergető érzés újra a gyomromba költözött. Mintha pillangócskák repdesnének odabent és minél hamarabb szeretnének szabadulni fogságukból, emiatt pedig egyre többet és gyorsabban csapkodnak.
 Ezt a rendkívül meghitt pillanatot egy krákogás zavarta meg. Mindketten a zaj felé kaptuk a fejünk és megpillantottuk Olit az ajtóban.
  - Megzavartam valamit? - érdeklődött.
  - Semmit. - ingattam fejem.
  - Pedig úgy tűnt.
  - Csak mosolyogtunk, azt sem szabad?
  - Bocsi Dina, azért ne akadj ki ennyire.
  - Ne aggódj ma már nekem is sikerült megsértenem.
  - Mit csináltál haver? - érdeklődte Oli Ádámtól.
  - Csak cukkoltam, de nem fogta az adást ezért bedurcizott.
  - Áhh értem. Ezek a nők! Mindig mindent eltúloznak.
  - Ja, de szerintem Rockhercegnő még rosszabb mint az átlag.
  - Azért nem lehet olyan borzalmas.
  - Dehogyisnem.
  - Öhmm, skacok nem zavar valami? - kérdeztem mert kezdtem úgy érezni mintha láthatatlan lennék.
  - Engem nem, téged? - nézett Oli Ádámra.
  - Engem sem. Mi kéne hogy zavarjon?
  - Hát nem is tudom......... Mondjuk, hogy........... ITT VAGYOK!!!
  - Áhh tényleg!!! - kiált fel Vegetto.
  - Most, hogy így mondod........... De miért is vagy itt?
  - Mert még nem szublimáltam el? - kérdeztem költőien. Már itt szobrozok 10 perce, mióta ő bejött és nem tűnt fel neki, hogy nem hagytam el a helységet?
  - Nem úgy hogy a teremben, eddig is tudtam hogy itt vagy. Inkább arra lennék kíváncsi, hogy mi a francért vagy benn hajnalok-hajnalán?
  - Hááááát, az úgy volt, hogy - kezdtem, de egy röhögés félbeszakított. Én csak megrúgtam Vegetto bokáját és folytattam tovább egy kicsit kínos sztorimat. - elnéztem az órát.
  - Ennyire?! - hitetlenkedett.
  - Yap. - bólintottam.
  - Hát ez - gondolkozott el - gáz.
  - Nagyon gáz. - segítette ki Vegetto.
  - Jó elég lesz mára a szekálásomból. Inkább tanuljátok a fizikát, mert 1-est kaptok. - zártam le a beszélgetést.Otthagyva a fiúkat visszabattyogtam a padomhoz és folytattam a muffinom bekebelezését. Közben írtam egy üzit Evinek:


      Hali!
      Ne várj, mert én már benn vagyok a suliba. Hosszú sztori, majd mesélek.

     Üdv: én

  Nemsokára mindenki megérkezett és alig győzték megosztani egymással a tegnap délután, illetve este történteket. Köztük volt Evi is.
  - Hali Dina!! - üdvözölt hatalmas mosollyal az arcán.
  - Helló!
  - Képzeld annyi mesélni valóm van.
  - Hallgatlak. - mondtam és már dőlt is a szöveg Eviből. Eléggé hadarós és zakkant a lány, de én attól még nagyon bírom. Folyamatosan mondta egyik történet után a másik. Mindent elmesélt. Elmondta mi volt tegnap az ebéd, a vacsora, mit nasizott, mit őrültködtek a hugával és mesélt a SZJG-ről is.
  - Várj-várj! Megismétled még egyszer? - valami olyan ismerősen hangzott benne.
  - Reni szerelmes Cortezbe emiatt pillangók repkednek a hasában.  - ismételte meg, nekem pedig elakadt a szavam. - Mi az? Te is éreztél már ilyet? - kérdezte kíváncsian barátnőm.
  - Igen, de biztos nem emiatt volt. Nem is ez volt. Csak hasonlított rá. - győzködtem inkább magam, mintsem Evit
  - Tényleg? Akkor mégis mihez tudnád hasonlítani? - mosolygott rám, de ez egy amolyan "Persze, persze, engem nem tudsz becsapni" mosoly volt. Én meg csak azért sem hagytam magam és kitaláltam valami oltári nagy baromságot, amin még most is nevetek. Hogy lehettem ekkora barom?
  - Inkább olyan, mintha egy...... ír erdei manócska járna táncot a hasamban.
  - Ír? Erdei? Manócska? Táncol? - nézett rám furcsán.
  - Pontosan, ehhez tudnám hasonlítani. - csettintettem.
  - Jó de ha netalántán, ez a manócska átváltozna pillangóvá, tudod hol találsz. Nyugodtan elmondhatod nekem szerelmed történetét.
  - Rendben. Ha a manócskám átalakulna szólok. - mosolyogtam rá és megöleltem.
  - Gyerekek, üljenek le! - szólt Kortáns. Mindeni hallgatva a parancsra helyet foglalt és imádkoztunk, hogy "csak ne engem, csak ne engem". Senkinek sincs kedve felelni, még a legstréberebb gyereknek sem. Aki én volnék, vagy Beni. Nem tudom a lényeg, hogy mindenki reszketve ült a helyén és próbáltunk nem a tanár szemébe nézni. Kortáns végül Evit hívta ki felelni, amitől én egy kicsit sem nyugodtam meg. Segélykérő pillantásaira biccentettem így mutatva, hogy ne féljen segítek.
  - Rendben, akkor kérdezek ön válaszol. Egy kérdés lesz utána, pedig egy számolási feladat. - ismertette a feladatokat a tanár úr. A feszült csendben szinte lehetett hallani, ahogy Evi nyel egyet. Nem is csodálom, az elmélet még csak-csak megy neki, de a számolás.
  - Mikor beszélünk pillanatnyi, illetve átlagsebességről? - tette fel a kérdést, ami valójában kettő.
  - Ha egy adott pillanatban megszűnne az összes olyan hatás, amely a test mozgásállapotát megváltoztatja, akkor a test pillanatnyi sebességgel mozogna tovább.
  - Igen, következő. - mondta komoran János tanár úr.
  - Az átlagsebesség annak a képzeletbeli egyenletes mozgásnak a sebessége, amellyel mozogva a test ugyanannyi idő alatt ugyanakkora utat tesz meg, mint a vizsgált mozgás során.
  - Rendben, nyissa ki a példatárát a 83-as feladatnál. - Evi így is tett és a szeme hatalmasra tágult ki. Mikor kinyitottam én is így reagáltam. Alig volt benne adat, csak egy grafikon volt, amiről ráadásul semmit sem lehetett leolvasni. Miközben figyeltem a példát rájöttem, hogy fel lehet bontani ezt a nagy derékszögű háromszöget, fel lehet bontani 4 kicsire. Így az egyiknek ki lehet számítani a területét és ha azt megszorozzuk 4-gyel akkor kijön az út. Mit lehet tenni, gyorsan egy 'T' betűt formáltam a két kezemből és vadul tátogtam, hogy terület. Evi csak összezavarodva nézett rám majd felírta a táblára a 'T'-t. Én meg fogtam a fejem.
  - Jó meglátás, területet kell számolni. Folytassa. - biztatta Kortáns mit sem sejtve arról, hogy épp most segített neki. Most 4-et mutattam neki, amit felírt a 'T' elé.
  - Igen 4-szer kell, honnan vette ezt?
  - Hát ez egy.....- kezdte majd felém fordult, de nem kapcsoltam időben így nem tudtam neki mutogatni a derékszögű háromszöget. - derékszögű háromszög.
  - Igen, de hogy lett az a négy. - kérdezte Kortáns és közben engem szugerált, gondolom rájött a súgásra.
  - Fel lehet bontani 4 kicsi háromszögre. - folytatta Evi mire a tanár úr csodálkozva odakapta a fejét.
  - Milyen háromszögre?
  - Derékszögű háromszögre. - válaszolta majd hibátlanul megoldotta a feladatot.
  - Ezt jól összehozták, gratulálok. Nem tudom hogyan, de sikerült. Ötös.
 Mindenki örömujjongásban tört ki én meg csak értetlenül néztem a barátnőmre.
  - Szünetben. - artikulálta majd leült.
Óra után, mindenki leballagott az osztálytermünkbe ahol elkaptam Evit és fagattni kezdtem.
  - Hogy tudtad megoldani?
  - Volt egy kis segítségem.
  - Rajtam kívül?
  - Aha - vigyorgott.
  - Ki?
  - A manócskád megteremtője.
  - Mégis miért segített neked Vegetto? - kérdeztem majd mikor megláttam Evi kiszélesedő mosolyát a homlokomra csaptam.
  - Tudtam én, hogy van köztetek valami! - ujjongott.
  - Nem nincs. A manócska csak azért táncikál a gyomromban, mert idegesíti őt Vegetto jelenléte.
  - Jaaaaaaaaa, peeeeersze.
  - Ahjj! Mi csak haverok vagyunk.
  - Jó, elhiszem. - bólogatott, de látszott mennyire megjátssza.

  - De tényleg!!!
  - Ha te mondod.
Miután ezt lerendeztük kezdődött a dupla irodalom óra. Miután túléltünk két órányi Biblia olvasást és elemzést kezdődött a rajz, DUPLA rajz. Annyi szükségem volt most erre az órára, mint egy sivatagban kóborló embernek a homokviharra. Most szerencsére konkrét feladatot kaptunk. A feladat szerint vegyünk az asztalon lévő dobozból egy sulymot, rajzoljuk le és árnyékoljuk vagy mi. Az eddig is tiszta volt, hogy nem vagyok valami nagy rajztehetség, de ha választani lehet, akkor inkább színezek minthogy grafitceruzával bűvészkedjek. Mondanom sem kell nem is sikerült valami fényesre a művem. Az első órát alapból azzal töltöttem el, hogy papírra tudjam vetni a sulymot, mert akármilyen szögből rajzoltam mindig egy virágra hasonlított. A második órán pedig az árnyékolással szenvedtem. A végeredmény úgy nézett ki, mintha a grafitceruzám ráhányt volna a lapra. Szerencsémre Marika tanárnő mivel látta az igyekezetemet megszánt egy hármassal, amivel én teljesen megvoltam elégedve. Finom szólva. Az igazság pedig az, hogy miután kimentünk a rajzteremből visongattam, ugrándoztam és minden szembejövő embernek vigyorogva integettem. Még az sem tudta lerombolni a kedvem, hogy angol óra jön. Elegánsnak nem mondható mozdulatokkal beszökelltem a terembe, ledobtam a táskám és felültem a pad tetejére.
  - Mi ez a nagy életkedv Rockhercegnő? - kérdezte Vegetto.
  - Hármast kaptam rajzból. - újságoltam büszkén mire csak egy furcsálló pillantást kaptam.
  - Emiatt örülsz ennyire?
  - Ha láttad volna a rajzom, akkor értenéd miért örülök ennyire.
  - Ennyire borzalmas lett?
  - A borzalmas nem kifejezés arra, ami azon a papírdarabon szerepelt.
  - Akkor gratulálok.
  - Köszi! - mosolyogtam rá.
  - Félelmetes. - mondta elképedve.
  - Mi?
  - Hát, hogy még egy beszólás sem hagyta el a szád, pedig már kemény 3 perce beszélgetünk és önszántadból rám mosolyogtál. Ha ezt tudom, akkor már év elején lefizettem volna a rajztanárt hogy adjon neked jó jegyeket. Akkor talán még kedvelnél is.
  - Hiába próbálkozol, most még a te rohadékságod sem ronthatja el a kedvem.
  - Kezdesz visszatérni. - vigyorgott rám huncutul. Vissza kellett fognom magam, hogy ne rúgjam bokán, de nem hagyhattam, hogy ő győzzön így csak kedvesen néztem rá megingattam a fejem és leültem a székemre. Az angol óra csak a szokásos szenvedés volt. Feleltünk, de szerencsére csak olvasásból. Olvasni még azért tudok - már ahogy -, ezért kaptam egy négyest. Töri órán Mihály tanár úr elhadarta Indiát és Kínát majd bejelentette, hogy jövőhéten kedden témazáró.
 Kicsöngő után rohantam a tesiterem öltözőjébe, hogy magamra öltsem a táncos ruhámat (ami a fekete tapadós térdnadrágomat, az egyszerű piros pólómat és a balerina cipőmet foglalta/foglalja magába). Mikor bementem a tesiterembe beálltam a szokásos baráti körömbe. Klau, Andi és Tibi már a szokásos helyünkön álldogáltak. Odafutottam hozzájuk és egy fülig érő mosollyal köszöntem nekik.
  - Hali!
  - Szia! - köszöntek mindannyian.
  - Képzeljétek van egy totál jó viccem. - fordult hozzánk Tibi. A lányokkal egymásra néztünk egy olyan "te jó ég mi lesz itt" nézéssel, de hősiesen meghallgattuk a viccet.
  - Honnan lehet megismerni a homokos hóembert?
  - Honnan? - kérdeztem vissza, de már előre féltem a választól.
  - A fenekében van a répa! - röhögte el magát a végére. -  Nem értitek?
  - Én nem. - vallottam be.
  - Édes, drága, aranyos és ártatlan Inna. - karolta át a vállam olyan haveri stílusban.
  - Mi van? -  förmedtem rá. - Elmagyarázod, hogy értsem vagy nem?
  - Hát szerintem kérdezz meg mást, mert ha én magyaráznám el, akkor az elég cinkes lenne.
  - Miért?
  - Majd ha megtudod rájössz.
  -Hát jó, akkor megkérdezem Vegettót. - hagytam őket faképnél. Oké tudom, hogy elég tudatlan vagyok,de én nem bújom a netet egész nap mint mások.
  - Ne-ne! - kiabáltak utánam, de nem foglalkoztam velük.
 A drága ördögöt lányok "ezrei" állták körül. Na jó, azért nem voltak olyan sokan, de 10 biztos. Ráadásul Vegetto mindegyikkel flörtölt egyszerre! Nagy nehezen átverekedtem magam a lánytömegem, igaz kaptam pár nem éppen szép beszólást.
  - Hali! - köszöntem oda neki.
  - Mit akarsz? - kérdezte reflexből.
  - Mi az? Csak akkor köszönhetek neked, ha akarok valamit? - kérdeztem felháborodva.
  - Nem, máskor is hozzám szólhatsz semmi ellenvetésem nem lenne. Sőőőőt.... de általában csak akkor szólsz hozzám, ha akarsz valamit.
  - Én nem is... - szabadkoztam
  - De-de.
  - Nem
  - De.
  - Nem.
  - De
  - Nem és nekem van igazam.
  - Hát jó, akkor dumáljunk.
  - Oké.
  - Oké.
  - Oké, mondj valamit.
  - Húúúúú! Ez igen. Te aztán tudod, hogyan kell beszélgetést kezdeményezni. - mondta cinikusan. Ez mind szép és jó lenne, ha nem felejtette volna el, hogy nem az osztályban vagyunk, hanem a tornateremben, ahol körülvesznek minket - számomra ismeretlen - emberek és mindegyik hülyének néz.
  - Te csak ne szólj be! Én próbáltam kedves lenni hozzád önszántamból, erre tessék. Ezt kapom!
  - Na látod ez a baj. Próbáltál kedves lenni, azaz olyan amilyen nem vagy. Őszintén bevallom nem nagyon bírom ezt a kedves oldaladat. Jobban szeretem az igazi tüzes Rockhercegnőt. Az az oldalad valahogy sokkal izgalmasabb, nem az a sablon, amivel nap mint nap találkozok.Nem a megszokott, 'mindjárt elolvadok tőled' lány vagy. Tudod ritka mostanság ilyet találni, főleg ha valaki olyan helyes, mint jómagam. - fényezte magát.
  - Azért próbálj meg a földön maradni. Hidd el nem vagy te olyan helyes, mint amilyennek gondolod magad.
  - Igen! - kiáltotta egy vékony hang a tömegből, ami időközben megsokszorozódott.
  - Látod, ő velem van.
  - Ő sokkal helyesebb, mint gondolja. - szólalt meg újra a hang az én állam pedig a földet súrolta. Döbbentem fordultam hátra, de ez nem bizonyult valami jó ötletnek mert 20-25 dühös szempárral találtam szembe magam.
  - Szerintem egyedül csak te vallod ezt. - suttogta a fülembe, ami miatt még jó pár villámló tekintetet kaptam. Arról nem is beszélve, hogy az ír manócskának kedve támadt eljárni a csárdást. Úgy látszik eléggé elmagyarosodott.
  - Szerintem slisszanj el ameddig megteheted, mert ezek a lányok cafatokká fognak tépni. - tanácsolta a manócskám testvére, akit én csak Lucifernek nevezek. Ő az általános 'egyik vállamon az angyal másik vállamon az ördög ül' teóriából keletkezett. Ötvöztem őket és így jött Lucifer. Persze nem az a Lucifer, aki Isten áruló angyala lett. Ez egy másik, csak nem találtam neki jobb nevet, max a Raffaello jöhetett volna még számításba, de az a név olyan hülyén hangzik, így maradtam ennél. Van aki úgy nevezi, hogy ösztön. Na én erre csak nagyon ritkán hallgatok, de úgy éreztem most muszáj lesz, ha meg akarom élni a holnapot. Így egy igen "agyafúrt" csellel sikerült elterelnem a figyelmüket majd pedig elsurrantan. Ez pedig annyiból állt.
  - Nézzétek ott van a One Direction! - Mutattam mögéjük és bármilyen fura bevált. Áldtam az eget amiatt, hogy Evi egyszer mesélt nekem arról, hogy ő simán megfordulna ha ezt kiáltanák. Oké, persze megértem, mert ha nekem mondjuk az kiáltanák, hogy 'Nézd, ott a Simple Plan!' én is megfordulnék. Igaz tudnám, hogy nincsenek ott, de minden rajongóban megvan azaz érzés, hogy mi van ha mégis. Ott van a remény, hogy láthatja hőn áhított zenekarát, színészét, énekesét, modelljét, bárkijét akire felnéz, de kb 99,9% eséllyel soha az életben nem fog vele találkozni. Így hacsak egy halvány reménysugár is van arra, hogy megpillanthatja őt/őket miért ne használná ki? Mindenkiben benne van ez a reflex és nem tudsz ellene mit csinálni. Egyszerűen bele van kódolva az emberbe. Tudom ez így viccesen hangzik. És hogy miért filozofálok egy naplóban? Na ez egy jó kérdés.. Hát őszintén fogalmam sincs, csak kijön az emberből az ilyen. Jó meglehet, hogy pár év múlva majd csak nevetek, azon amit írtam, de nem bánnám, mert akkor abban a helyzetben ezt gondoltam. Az is én voltam, életem egyik fontos állomása volt az a gondolatmenet is. De nem is gondolkozom tovább írásban, mert betelne a naplóm úgyhogy inkább folytatom a történetem.
  Tehát ott tartottam, hogy sikeresen eliszkoltam a helyszínről és már futottam is a skacokhoz.
  - Hát veled meg mi történt? - kérdezte Tibi.
  - Épp most úsztam meg, hogy egy mindenre elszánt csajcsorda szétcincáljon.
  - Nem is csodálom, Vegettónak elég sok lányrajongója van. - mondta Kalu.
  - Ja, van egy pár. - helyeselt Tibi.
  - Pár???
  - Na jó, rengeteg. - javította ki magát.
  - Csak tudnám mit esznek rajta? - gondolkoztam hangosan.
  - Inkább az lenne a jó kérdés, hogy mit nem. - mondta Andi.
  - Nektek is bejön? - tettem fel a kérdésem.
  - Hát helyes meg minden, de valahogy mégsem jön be. Nem tudom, egyszerűen csak nem az én stílusom. - válaszolt Klau.
  - Nekem sosem jött be az a típus, amit ő képvisel. - csatlakozott Andi is a 'nekünk nem jön be Vegetto' táborhoz.
  - Hát lehet hogy ez meglep majd titeket, de nekem se jön be. Ha lehet, akkor inkább a másik nemnél keresnék párt. - közölte velünk Tibi is mondanivalóját mire csak elmosolyodtunk.
  - Egy-kettő! Felállni! Kezdődik az óra! - jött be a tánctanárnő. Alig hogy ezt kimondta már mindenki kereste is meg az énekes vagy éppen táncos párját párját, hogy segítsen neki amiben csak tud. Szerencsére nem kellett megint átverekednem magam egy nagy csomó lányon, hanem Vegetto szíveskedett odajönni hozzám.
  - Csak nem idetaláltál?
  - Szerencsédre.
  - Inkább szerencsétlenségedre.
  - Mindig öröm veled beszélgetni. - vágott pofát.
  - Veled is. - viszonoztam gesztusát.
  - Egyébként az előbb miért sunnyogtál úgy el?
  - Mert Lucifer mondta. - mondtam ki azt, amit gondoltam, de rájöttem ezt talán mégsem kellett volna.
  - Lucifer? Az ördög? Lepaktáltál vele? - kérdezte mosolyogva tőlem.
  - Nem az a Lucifer, ez egy másik.
  - Én nem tudok másikról.
  - Gyerekek csendet! Melegítsetek be normálisan! - kiabálta túl a zenét és a beszélgető, szinte már kiabáló gyerekeket.
  - Erről nem is tudhatsz. Ezt én találtam ki.
  - Ajaj!
  - Most miért?
  - Tudod, ha valami a te fejedből pattan ki, az nem túl sok jót sejtet.
  - Ez de szemét volt! - mondtam ki a szavakat lassan és tagoltan.
  - Mi mást vársz tőlem? Én már csak ilyen vagyok.
  - Tudom.
  - Edina, Ádám! Nincs beszéd! - intett csendre minket a tanárnő.Így hát mi csenben maradtunk, sőt egészen óra végéig nem szóltunk egymáshoz. Viszont óra után.....
  - Szia Dina! - köszöntek el a többiek én pedig a kijárat felé vettem az irányt, mikor valaki elkaptam a kezem.
  - Hali Rockhercegnő!
  - Áhh, üdv! - köszöntem unottan.
  - Látom örülsz nekem.
  - Mikor nem? Mit akarsz?
  - Honnan veszed, hogy akarok valamit? Másért nem szólíthatlak le?
  - Mintha ezt délelőtt már végigjátszottuk volna fordított szituációban. Nem sok életerőm van ehhez, úgyhogy ugorjuk most át a szokásos szócsatáinkat, jó?
  - Pedig én azokat mindig imádom, de jó most az egyszer megkegyelmezek.
  - Köszönöm, kedvességed. - mondtam közönyösen és meghajoltam ellőtte .
  - Látom, hogy csak ennyi telik tőled, úgyhogy nem szekállak. Csak annyi lenne, hogy mikor tudnánk összejönni?
  -. Sohanapján kiskedden, mikor malacok repülnek az égen, piros hó esik és a folyók vize csokivá változik? - mondtam. Mégis milyen kérdés volt ez? Én? Összejönni? Vele? Soha az életben.
  - Megint félreértettél, de nincs mit tenni. Mindenki azt hall, amit akar. Én angol korepre gondoltam. - nézett rám azzal a szokásos 'hű de sármos vagyok' arckifejezésével.
  - Most visszaszólnék valamit, de sajnos semmi frappáns nem jut az eszembe. Egyébként szombat.
  - Oké. És ha nem lenne ellenedre, - bár tudom, hogy ez a legfőbb vágyad,  -lehetne úgy hogy egész nap?
  - Legyen, de mostmár mehetek?
  - Menj utadra vándor. Akkor majd találkozunk.
  - Hogyne. Öt nap múlva, pirkadatkor, kelet felől.
  - Úgy legyen. - kiabálta még utánam, ugyanis ekkor én már majdnem kiléptem az iskola épület ajtaján, míg ő a folyosó másik végén szobrozott.
  Mikor hazaértem kb. semmit sem tudtam csinálni olyan fárasztó volt ez a nap.


Jó éjszakát kedves naplóm! :)

22.rész

22.rész

"Hozzád ne menjek?"

2013. Szeptember 20., szerda

  Reggel egyedül mentem a suliba, mert Evi apukájának hamar be kellet menni dolgozni, az anyukája pedig eredetileg is hajnal 5-re jár dolgozni, ezért neki kellet el vinnie a hugicáját az iskolába. Szívesen megismerném a csöppséget, Evi mindig ódákat zeng róla, hogy milyen aranyos és tündéri. Mondjuk egy 8 éves kislány nem hiszem, hogy lehetne másmilyen. Útközben beugrottam Mama pékségébe.
  - Jó reggelt! - köszöntem mikor beléptem a boltba.
  - Áhh Edina! Örülök hogy látlak. - köszönt nekem hatalmas mosollyal az arcán Éva néni.
  - Én is. - mosolyogtam vissza.
  - Mit adhatok?
  - Hmmm. - gondolkoztam el. Minden nagyon finomnak nézett ki minden és egyszerűen nem tudtam választani. Végül megakadt a szemem a lekváros buflikon. Van ilyen szó?? Na mindegy. 

Kértem belőlük 5 darabot és már elköszöntem volna, mikor Éva néni megállított.
  - Edina! - kiáltott utánam.
  - Igen?
  - Tudod már megijedtem, hogy Vegetto csinált valamit és azért nem jössz be a boltba.
  - Dehogy.
  - Az unokám elég szeleburdi tud lenni néha. Ha megbánt vagy bármi mást csinál szólj nekem.
  - Köszönöm, észben tartom. Bár nem hiszem, hogy bármivel is megbántana, kedves fiú.
  - Mennyit fizetett, hogy ezt mondd? - kuncogott fel.
  - Az az igazság, hogy én sem hiszem el, hogy ezt mondtam. - nevettem fel én is. - De komolyra fordítva a szót nem hiszem, hogy Vegetto szándékosan megbántana valakit.
  - Én is így gondolom csak tudod ezt sok ember nem látja. Furcsa hogy ilyen kevés idő alatt kiismerted őt.
  - Biztos vagyok abban, hogy még tartogat számomra meglepetéseket.
  - Ezt garantálhatom. - kacsintott rám. -  Nagyon örülök, hogy Ádámnak ilyen aranyos barátnője van. - nézett rám szeretetteljesen én pedig félrenyeltem a saját nyálam.
  - Nem-nem, dehogy is. - ráztam meg a fejem. - Mi olyan barátféleségek lennénk.
  - Oh, kár. - szontyolodott el. - Pedig te olyan aranyos és kedves lány vagy.
  - Ne aggódjon Vegetto biztos talál nemsokára egy nálam sokkal kedvesebb és okosabb lányt, aki a barátnője lesz. - próbáltam nyugtatni Éva nénit habár belül még én is kiröhögtem magam. Vegetto és egy barátnő. Úgy 10-15 év múlvára saccolom az első normális kapcsolatát.
  - Ezt még te sem hiszed el.
  - Igaza van. De ha ez segít, akkor szívesen keresek Vegettónak egy normális lányt.
  - Azt hiszem, hogy ez egy lehetetlen feladat lenne. - sóhajtott.
  - Akkor figyelek rá, hogy ne csináljon semmi hülyeséget. - ajánlottam fel. Én meg az a nagy segítőkészségem!
  - Azt megköszönném. - vidult fel az arca és hálálkodva nézett rám.
  - Akkor ezt megbeszéltük. További szép napot! - köszöntem el és folytattam az utam az iskolába.
Mikor beléptem a kémia terembe már mindenki ott volt. Én egy sziasztok kíséretével elintéztem mindenkit és odacsoszogtam a padomhoz. Ledobtam a táskámat, megpróbáltam kényelmesen elhelyezkedni a háromlábú kisszéken, ami a kémia teremben van és elmerültem az én saját kis világomban. Nem tudom írtam-e már a kémia tanárunkról, de ha nem most megteszem. A tanárunk egy 30 évei elején járó nő, akinek narancssárga haja van. De nem ám az a rikító vagy a túl sötét narancs, inkább egy kis világosbarna beütése van. Mindig van rajta valamilyen ékszer és általában egyberuhákban látni. Egy vékony  nő, aki általában mosolyog. A fiúktól el is nyeret a "szexi tanárnéni" becenevet. Alapjáraton kedves nő, mi mind szeretjük. DE. Semmi/ senki sem lehet tökéletes. Mikor Gabi néni belépett a terembe mindenki elhallgatott és a helyére ment. A szokásos jelentés után sortűz következett. Ez annyit tett, hogy szúrópróba szerint 3 embert kiválasztott, akinek 5 kérdést feltett. Az 5 kérdések megválaszolására kereken 5 percet kaptak. Ahányat tud azt a jegyet kapta. Általában ezek azok a mondatok, amiket lediktált órán. A durva ebben az, hogyha kihagysz egy 'a'-t vagy egy 'és'-t, akkor már nem jó a dolgozat. Szóról-szóra be kell biflázni az egész anyagot. Annyit megtesz, hogy az alapján ellenőrzi a dolgozatot, hogy attól az embertől, aki éppen a dolgozatot írta elkéri a jegyzetet és ha ott is ugyanazt írta akkor mehet. Persze ha az nem hülyeség. Egyébként az óra végén mindenki jegyzetét át szokta nézni és ha olyan kedve van, akkor le is osztályozza. Ezért gyöngybetűkkel és áttekinthetően kell írnunk. Tehát következett a sortűz. A mai áldozatok: Kamilla, Oli és Bence. Kamilla 5-öst kapott, Oli 2-est, Bence pedig 4-est. Ez nem is olyan rossz, voltak már ennél siralmasabb osztályzatok is. Az óra végeztével mindenki megkönnyebbülve ment nyelvtan órára. Ahogy mondtam/írtam imádjuk Gabi tanárnőt, csakhát néha a pokol hetedik bugyra sem lenne neki elég büntetés. Legalábbis szerintünk. Letrappoltunk a lépcsőn bementünk a termünkbe és "vártuk" a nyelvtanórát.
  - Hé Copfi! Betudnád nekem ütni a szöget abba a lécbe? - mutatott fel a falra Kamilla. Robi készségesen segített a bajbajutott hölgynek.
  - Miért kell neked az a szög? - kérdezte Oli.
  - Hogy ki tudjam rakni a naptárat. - lengette meg a kezében tartott holmit.
  - Muti! - ugrott le a padról Evi, aki eddig ott táncikált. Bencének mutatta a sellőmozgást. (?)
  - Nesze! - nyomta a kezébe Kamilla. Egyre szimpatikusabb a csaj mióta elhagyta csatlósait és inkább a kockákkal lóg.
  - Jajj, de ari! - kiáltotta Evi, mire mindenki értetlenül bámult és elindultak felé.
  - Ez mégis hol ari neked? - ráncolta szemöldökét Kami. (Már becézem is. Bahh.)
  - Hát mindene. De a csücsörítése is rá tesz egy lapáttal.
  - Hé, Evi megdobnál vele. - tartotta fel a kezét Vegetto, mire a lány szó szerint hozzávágta azt, mire mindenki felröhögött. Megérdemelte.
  - Huppsz! Bocsesz. - tette össze a kezeit, majd meghajolt. Hogy a logika ebbe hol van? Gőzöm sincs, de ő Evi. Nem is kell keresni benne.
  - Mindegy. - legyintett majd fájdalmas arckifejezéssel megtapogatta a fejebúbját, ahol a csapás érte. Lehajolt a naptárért ami a becsapódás után a földön landolt és ördögien elmosolyodott majd felém nézett. A sunyiság csak úgy sütött az arcáról, kezdtem félni. Odalépett mellém majd a kezeit a vállamra téve közelebb hajolt hozzám.
  - Most pedig nézzük meg életed történetét. - tolta elém a naptárat. Mindenki felnevetett, bár értelmét nem láttam. Mikor ránéztem a képre minden világossá vált.

A naptár fedőlapján lévő kép

  - Te bunkó paraszt! - kiabáltam és belebokszoltam a vállába, mire ő futásnak eredt. A "suttyója" meglépett, így megvédve saját életét. Visszasétáltam a padhoz és megnéztem a padon heverő naptárat. A fedőlapjáról egy csücsörítő majom nézett vissza rám. Ahogy a képet vizsgáltam még én is megmosolyogtam az előbbi mondatát Vegettónak. A becsöngőkor Ádám visszatért a terembe és bűnbánást színlelve nézett rám.
  - Ugye nincs harag Rockhercegnő? - én csak összehúzott szemekkel meredtem rá. - Jajj, ne már! Nem kell ez a "gyilkos pillantás".
  - Dehogynem!
  - Tudom, hogy szerinted is vicces volt. - bökött vállba a mutatóujjával vigyorogva.
  - Nem. - mondtam hidegen.
  - Naaaaaaaaaaaa.
  - Nem.
  - Naaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa. - nyafogta.
  - Talán egy ici-picit. - mutattam a mértéket a hüvelykujjam és a mutatóujjam közötti kis rés segítségével.
  - Tudom, hogy bejött. - bökött megint vállba.
  - Ne bökdöss már, nem a Facbookon vagyunk! - rivalltam rá.
  - Kérem bocsásson meg Hercegnő. - hajolt meg. Én meg csak megforgattam a szemeim és arrébb löktem. Egy laza nyelvtan és egy kemény matek után jött kísérteni a rémálmom, az angol óra. DUPLA angol óra. Mint egy ember, kit kivégzésre visznek úgy viselkedtem. Végül nem is volt olyan vészes. Mármint nehéz volt meg borzalmas, de most azon a tűrhető szinten. Óra végén Iván tanárúr bejelentette, hogy dolgozatot kellene írni. Mondhatom majd kiugrottam a bőrömből a hír hallatán és hiába kívántam jelen pillanatban a Kispiricsi falu végére, muszáj volt segítséget kérnem Vegettótól. A szünetben félredobva minden büszkeségem és makacsságom elkezdtem kérlelni őt.
  - Vegetto, kérhetek valamit? - meresztettem rá bociszemeimet.
  - Nem.
  - Heeee! Most éppen aranyos és kedves próbáltam lenni. - szóltam le.
  - Ne is próbálkozz, neked az úgysem menne. - nevetett -  Mondjad mi az.
  - Tudnál korrepetálni? - kérdeztem összeszorított fogakkal miközben a földet pásztáztam.
  - MI? MIT MONDTÁL? NEM HALLOTTAM. - ordibálta.
  - Tudnál korrepetálni angolból? - próbálkoztam a kedvesebb hangsúllyal.
  - Szemkontaktust is kérek.
  - Hozzád ne menjek? - háborodtam fel.
  - Hát egy ideig még élvezném a nőtlenség örömeit. Térjünk vissza erre pár év múlva. - kacsintott rám. Ekkor csapódott le Vegetto mellé Oli.
  - Na mizu haver?
  - Áhh, semmi csak a szokásos. Megnősülök. - dobja oda tök lazán én meg kikerekedett szemekkel nézek rá. Ez most komoly?
  - MI??? - kiáltott fel, mire mindenki körénk sereglett.
  - Ja. Engem is meglepett ez a hirtelen ajánlat, de sajnos csak pár év múlva lesz a lagzi.
  - Mi? Kinek lesz lakodalma? - zavarodott össze Kamilla.
  - Nyugi úgyis mindjárt kiderül. - nyugtatta Robi.
  - Sejtettem, hogy ma hozni kellett volna popcornt.  - morfondírozott hangosan Tibi. Én pedig már féltem előre. Ismerve az osztályt, akkora hülyeség fog ebből kikerekedni, hogy még az unokáinknak is ezt fogjuk majd mesélni, akik csak nagy szemekkel néznek majd ránk és elgondolkoznak "A nagyinak/nagypapának tényleg ilyen retardált osztálytársai voltak?"
  - Neki. - mutatott a mellette ülő "vőlegényre" Oli. - De ki a menyasszony?
  - Kettőt tippelhetsz. - mosolygott Ádám. Mindenki felém fordult.
  - Ne már! Ugye ezt nem mondjátok komolyan? Mindenki szerint? - fogtam a fejem és pirultam rendesen.
  - Ha így fojtatod eladunk a piacon almának. - szúrta oda Tibi a megjegyzését, persze még jobban elpirosodtam.
  - Komoly? Lehetek én a tanúd? - fordult Oli  Vegettóhoz.
  - Persze, de csak pár év múlva lesz az esküvő.
  - Nembaj, én már lefoglaltam a posztot. - mosolygott és büszkén kihúzta magát. Mintha megnyerte volna a lottót.
  - Stip-stop Edina tanúja. - kiáltott Tibi.
  - Ne már! - fejezte ki nemtetszését Evi.
  - Lehetsz koszorúslány.
  - Elfogadva. - csapott le Evi az ajánlatra és az asztalra is.
  - Mi nyomjuk a zenét. Olyan mulatságot csapunk! Ugye haver? - szállt be Robi is.
  - Ja, de Kamilla is nyomatja majd a mulatóst. - válaszolt Norbi.
  - Akkor majd vennem kell valami ruhát is. - szólt Kamilla. Végül már mindenki a mi nem létező esküvőnket kezdte taglalni. Kamilla olyan kérdésekkel traktált, hogy milyen színű lesz a dekoráció, mert ahhoz illő ruhát akar felvenni, Evi kezembe nyomta az 5 perc alatt megrajzolt koszorúslányruhájának tervét, Oli azon gondolkozott, hogy csokornyakkendőt vegyen-e fel vagy simát, Tibi gratulált Vegettónak és hosszú, boldog életet kívánt mindkettőnknek, Robi  a lagzi étlapját szerette tudni, Norbi azt hogy milyen piák lesznek, Bence pedig azt szerette volna tudni, hogy milyen nászajándékot szeretnék. Az egész terem zsongott, mikor a tanár belépett a terembe és szúros tekintettel mért végig minket.
  - Mi folyik itt? - kérdezte dühösen.
  - Tanárnő képzelje esküvőre megyek! - kiáltotta Tibi.
  - Tényleg? Kiére?
  - Ádáméra és Edináéra. Összeházasodnak és tudja önt is szívesen várjuk majd az esküvőre.
  - Köszönöm a meghívást. - mosolygott ránk. - Ebben az esetben a mai órán énekeljünk olyan dalokat, amiket a lagzikon szoktak. - csapta össze a tenyerét mire mindenki felnevetett. Nagyon lázba hoztuk őt és egész órán csak olyan klasszikusokat énekeltünk, mint a 'Megy a gőzös Kanizsára' vagy 'Száz forintnak 50 a fele' a végére még egy 'Én vagyok a Magyar Rózsa' is bejött. Ének után jött a lyukas óránk úgyhogy felcaplattam a sulikönyvtárba, hogy beiratkozzak és kivegyek valami könyvet. A könyvtár előtt van egy ösrégi ládaféleség, ami az ember derekáig felér. Elég stabil egy szerkezet, mert az emberek általában azon szoktak ülni. Mikor felértem Vegetto, Oli és Tibi azon a ládán trónolt. Ez is jól kezdődik.
  - Tudtam, hogy te vagy. Hallottam ahogy nőies lépteiddel közeledsz felénk. - röhögött Ádám meg a többi.
  - Agrhgr. - morogtam.
  - Jaj Inna, ne sértődj meg ezen, csak poén. - nyugtatott Tibi.
  - Ne hogy azt hidd, hogy egyetlen másodpercig is komolyan tudnám venni ezt. 
  - Hé-hé! Mi az hogy ezt? Hol marad az illemed?
  - Tudod az illemet minden ember kiérdemli. Te viszont nem vagy ember.
  - Akkor mi vagyok? - kérdezte.
  - Egy bunkó és perverz űrlény.
  - Kösz, ez nagyon jól esett.
  - Ha kritikára van szükséged hozzám bármikor fordulhatsz. - grimaszoltam.
  - Nem szeretném megzavarni a jegyespár vitáját, de muszáj mert már hivatalos vagyok az esküvőre. - szólt Tibi. Erre a kijelentésére megajándékoztam egy 'gyilkos pillantással', mire ő Oli háta mögé bújt.
  - Mi van? Berezeltél? - röhögött Oli, de rögtön abbahagyta mikor rám nézett.
  - Vigyázzatok a végén még hullaházban köttök ki. - tanácsolta nekik Vegetto majd felém sétált. Mikor elért hozzám hozzám a mutatóujjával az arcom jobb felét kezdte bökdösni a mutatóujjával.
  - Már bocs hogy megzavarlak a fontos dolgodban, de ha megkérdezhetem. TE MI A FRANCOT CSINÁLSZ??
  - Olyan gonosz arcot vágtál, csinálnom kellet valamit.
  - Mostmár  biztos sokkal jobb arcot vághatok. - nyomtam meg a sokkal szócskát.
  - Mhhh. - bólintott - Olyan aranyos vagy, amikor dühöngsz. - mosolygott rám.
  - Ohhhh. - hallottam meg Tibi hangját. Felé fordultam és felvont szemöldökkel néztem rá.
  - Most megzavartad a pillanatot. - súgta oda neki Oli, de úgy hogy halljam.
  - Srácok, tényleg ilyen jó engem piszkálni? - kérdezte kétségbeesetten.
  - Nem is sejted. - mondta Vegetto.
  - Keressetek mást akit szivathattok, mert én bementem a könyvtárba. Hali! - intettem.
  - Szia Inna! - köszönt el Tibi.
  - Majd találkozunk Dina!
  - Jó szórakozást Rockhercegnő!
Teljesen lefárasztottak. Olyanok mint az energiavámpírok.
 Nagyon gyorsan elrepült az idő, amíg a könyvtárban voltam. Nem vagyok egy könyvmoly, de azért szeretek olvasni. Kivettem a Rontásűzőket és már siettem is öltözni. Átöltöztem és betoppantam a táncteremben, ahol már szinte mindenki ott volt. Megpillantottam Andit és Klaut és odasiettem hozzájuk.
  - Sziasztok!
  - Szia. - köszöntek egyszerre.
  - Régen találkoztunk. - mosolyogtam rájuk.
  - Igen, mondjuk csak táncon tudunk találkozni. - mondta Klaudia.
  - Sajnos. - tette hozzá Andi.
  - Kérdezni szerettünk volna tőled valamit.
  - Kérdezzetek, ha tudok válaszolok.
  - Mi van Kamillával? - kérdezte Klau.
  - Miért?
  - Olyan........kedves. - mondta Andi suttogva, mire felnevettem.
  - Igen, nekem is feltűnt.
  - De miért lett ilyen? Vagy hogyan? - folytatta Klaudia.
  - Amióta a kockákkal lóg elég tűrhető lehet, szinte már kedves.
  - Áhh, értem. Akkor küld hálánkat a kockák felé.
  - Meglesz. - biccentettem.
  - Gyerekek kezdjük az órát. - tapsolt a tánctanárnő - Mindenki keresse meg a párját.
Világfájdalmas képpel odakullogtam Vegettóhoz és felnéztem rá.
  - Látom nagyon hiányoztam. - jegyezte meg gúnyosan.
  - Mint mindig. - sóhajtottam.
  - Bemelegítés! Fejkörzés! - adta ki az utasítást a tanárnő majd zenét indított. A bemelegítés végeztével a tanárnő által mutatott mozdulatokat kellet utánoznunk. A táncosoknak ez nem volt nehéz feladat, de az énekes palántáknak meggyűlt vele a bajuk. Ránéztem Vegettóra és elmosolyodtam. Végre valami amiben  nem jó!
  - Nem-nem Vegetto, figyelj. - szóltam rá. - Énekes vagy tehát elméletileg hallanod kéne a zene ritmusát.. Próbálj meg arra táncolni. - tanácsoltam neki. Ő megállt és koncentrálni kezdett. Mostmár jobb volt, de a táncmozdulatai nem voltak az igaziak.
  - Ne-ne! Először lépj ki és csak utána hajolj le. - tanácsoltam, mikor észrevettem a hibát.
  - Így? - kérdezte mikor megcsinálta a mozdulatot.
  - Aham. És mikor feljössz, akkor ne csak egyenesedj fel, hanem vigyél bele hullámzást.
  - Az olyan csajos. - nyavalygott.
  - De ezt kell csinálnod.
Mikor megcsinálta, ahogy mondtam kipukkadt belőlem a nevetés.
  - Mi van? - csattant fel.
  - Semmi-semmi csak jobban csináltad mint egy csaj. - kuncogtam még mindig.
Tánc után hazaindultam teljesen kifáradva és lefáradva. A mai nap tanulsága: az osztályom barmokból áll és az énektanár vevő a hülyeségekre.

21.rész

  Először is bocsánat, hogy eddig nem volt rész csak eléggé el voltam havazva, ami nálam elég gyakran megesik. A következő részt próbálom 1 héten belül hozni, de nem ígérek semmi biztosat. 

Másodszor, pedig jó olvasást! Remélem tetszik! :)

 

21.rész

"Majd hívlak"

2013. Szeptember 19., kedd

  Borzasztó éjszakám volt. Nem elég, hogy késő estig forgolódtam az ágyamban, de mire volt szerencsém elaludni telefoncsörgésre ébredtem. Morogva kiszakítottam magam az álmok világából és kérdések tömkelege záporozta meg az agyam. Az én telefonom csörög? Mikor állítottam be ezt a számot csengőhangnak? Egyáltalán mi ez a szám? Hogy irritálhatja valami ennyire a ? Ki a fene hívogatna engem éjfélkor? Mivel az utolsó kérdésemre a válsz az volt, hogy senki és a telefon csörgése is elhallgatott nem foglalkoztam vele és visszadőltem az én pihe-puha ágyikómba. Éppen csak leért a fejem a párnára, mikor újra zenélni kezdett.

  - Ez nem lehet igaz? Ki a franc szórakozik? - dühöngtem. Sikeresen megtaláltam a telefonom és megnéztem a képernyőjét. Ismeretlen szám. Remek! 

  - Haló! - szóltam bele a készülékbe.

  - Jó estét kívánok! Szeretnénk, ha meghallgatná ajánlatunkat. Ilyen lehetősége nem lesz még egy az életben...- kezdett bele mondandójába egy férfi hang. Mi az, hogy jó estét?? Éjfél múlt az ég szerelmére! Miközben én lenyomtam egy igen szép szitkozódást magamban, addig a koma valami "szuper kütyüről" beszélt.
  - Elnézést, de nem veszek semmit. További szép estét kívánok. - tettem le a telefont.
  Hirtelen rám tört a szomjúság, ezért erőt véve magam lebotorkáltam a lépcsőn, kimentem a konyhába és ittam egy pohár almalevet. Mikor visszaértem a szobámba az idegesítő szerkezet újból csörögni kezdett. Magamban elnyomtam egy káromkodást, de felvettem
  - Halo. -köszöntem kicsit sem barátságos hangon.
  - Kérem, higgye el nem fogja megbánni. - kezdett bele tukmálási monológjába a férfi és nálam ekkor telt be a pohár.
  - Elnézést, tudom hogy magának ez a munkája, de az Isten szerelmére! Az első dolog, hogy én kiskorú vagyok, ergo nem vehetek semmit. A másik még ennél is lényegesebb dolog fél egy van. FÉL EGY!!! - kiabáltam. Csoda, hogy anyuék nem keltek fel rám.
  - Hé! Nyugi, nem kel leharapni a fejem Rockhercegnő. - Na ne! Ez most ugye csak egy rossz vicc. 
  - Mond, hogy nem az vagy akinek gondollak. - rimánkodtam.
  - Hát ha most éppen egy elbűvölő, jóképű fiúra gondolsz, aki a lányok álma és te is teljesen bele vagy habarodva, akkor az vagyok.
  - Hát ha az lennél, akire gondoltam, akkor enne az állításnak a 95%-a hazugság lenne. Én éppen egy nagyképű, bunkó, idegölő, nőcsábász, idiótára gondoltam, de hát akkor mégsem találtam el.
  - Ugye tudod, hogy ezzel most nagyon megbántottál. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gonosz dolgokat gondolsz rólam.- szipogott a telefonba.
  - Csak nem magadra ismertél a jellemzésemből Idiot. - Idiot.. Nem is rossz. Ez lesz a beceneve! 
  - Nocsak! Csak tudsz te valamilyen angol szót. Vagy az is lehet, hogy ezt most googliztad ki..........Cseles. - hümmögött.
  - Kapd be! - csúszott ki a számon.
  - Mi?? Te most komolyan azt mondtad, amit hallottam?
  - Nem. - vágtam rá, de tudtam mind hiába.
  - Á-á. Tisztán hallottam. - nevetett a telefonba.
  - Nevess csak, de ez is csak miattad van. Nem szoktam így beszélni.
  - Oh, tehát én ki tudom csalogatni belőled a rossz kislányt. - vette flörtölősre a figurát, én hülye meg elég félreérthetően reagáltam le.
  - Ez elég perverzül hangzott, ugye tudod?
  - Miken jár az agyad?! Amúgy ez az igazság nem? Mi az az 5%?
  - Az hogy fiú vagy. - kacagtam a telefonba.
  - Hát ez kedves, pedig annyi minden más is lehetne az az 5%. Biztos nem másra gondoltál?
  - Biztos.
  - Hé, öcsi kivel beszélsz? - jött egy hang a vonal másik végéről.
  - Rockhercegnővel. - válaszolt a  beszélgetőpartnerem.
  - Edinával? Hangosítsd ki.
  - Miért kéne kihangosítanom?
  - Mert szeretném hallani a hangját és beszélgetni vele. De a telót is ideadhatod, nekem az is megfelel.
  - Még csak azt kéne, inkább kihangosítom.
  - Szia Edina! Kornél vagyok. - köszönt bele a másik hang a készülékbe.
  - Áh szia! - köszöntem.
  - Hogy-hogy ilyenkor az én drágalátos öcsémmel beszélgetsz?
  - Csak heccből felhívott, mert idegesíteni támadt kedve.
  - Tévedsz, nem épp ez volt a cél.
  - Akkor mi?
  - Az hogy hogyan reagálsz egy ilyen szituációban. Esettanulmány.
  - Esettanulmány? Te normális vagy??!! - akadtam ki.
  - Ádám sose volt normális, jobb ha ez észben tarod.
  - Kösz.
  - Egyébként mindig ezt csinálja. Idegesíti azt, aki kedvel. Így mutatja ki a szeretetét.
  - Fogd be! - szólt rá Vegetto majd hallottam egy csattanást a vonal másik végéról.
  - Így van. Most is azért adott egy tockost, mert annyira szeret. - nevetett és én is elkuncogtam magam.
  - Na jó elég lesz ebből, mert Rockhercegnő még a megszokottabbnál is nyúzottabb lesz reggel.
  - Köszi Vegetto, én is téged.
  - Tudom.
  - Szerintem Edina mindig szép. Biztosra veszem, hogy most is gyönyörű. - mondta halkan Kornél a telefonba az én arcomra, pedig pír szökött.
  - Szerintem, meg olyan lehet mint egy boszorkány. - cáfolt rá a másik.
  - Basszus, hogy mondhatsz ilyet! - rivallt rá testvére.
  - Hagyd, semmi gond már hozzászoktam. Neked pedig köszönöm, hogy... ezt mondtad.
  - Ugyan ez az igazság. Az öcsém meg egy balf*sz. Te tökéletes vagy és az csakis az ő baja ha ezt nem veszi észre. - bókolt tovább a telefonba. Zavaromban azt sem tudtam mit mondjak, de szerencsémre (vagy épp szerencsétlenségemre) Vegetto megtette helyettem.
  - Jajj ne máááááááááár!!!! A végén még elolvad. Szia Rockhercegnő, további szép estét. - rakta le a telefont. Én még csak annyit sem tudtam mondani, hogy bye.
  Mikor az órára néztem, az már 1 órát mutatott. Hullafáradtan bedőltem az ágyba és vártam a reggelt, amikor is majd jól kioszthatom Vegettót.
  Reggel a szokásos teendők után már útban voltam az iskola felé Evivel. Elmeséltem neki a történetet és imádkoztam azért, hogy ne vonjon le téves következtetéseket. Úgy tűnik az imám nem talált meghallgatásra mert elkezdett kombinálni.
  - És fél óra hosszáig beszélgetettek? - kérdezte teljesen felpörögve.
  - Igen, de nem ez a lényeg.
  - Olyan romantikus lehet egy éjszaka közepén zajló telefonbeszélgetés. - hagyta figyelmen kívül, amit mondtam.
  - Igen, az lehet. - helyeseltem, de nem számítottam rá, hogy ezt is félreérti.
  - Olyan jó neked, hogy van egy pasid. Én is szeretnék egyet.
  - Nekem nincs pasim.
  - De te mondtad, hogy romantikus telefonbeszélgetésetek volt Vegettóval.
  - Nem, én nem ezt mondtam. Egyébként is Kornél is ott volt, Vegetto bátyja.
  - Áhh, tehát édes hármas? Vagy ő jön be neked?
  - Nem, bár inkább ő mint Vegetto. -vallottam be.
  - Tudtam én, hogy van valami.
  - Tényleg nincs semmi. Ha lenne akkor te lennél az első, akinek elmondanám.
  - Úgy legyen. - mosolygott rám. A cuccokat betettük a szekrénybe és már indultunk is a terembe. Lelkiekben felkészültünk a hadarós órára, mivel törivel kezdtünk. Egyszer komolyan ez fogja a vesztemet okozni. Beléptünk a terembe és a szokásos felállás fogadott. A két kocka és Kamilla, Bence egymagában olvasott, Oli, Tibi és Ádám pedig valamin röhögtek.
  - Sziasztok! - köszöntünk Evivel.
  - Inna, Sunshine! - integetett Tibi. Mosolyogva odasétáltunk hozzájuk és próbáltunk belefolyni a beszélgetésbe.
  - Min rötyögtetek az előbb olyan jól? - kérdeztem. A többiek kidülledt szemekkel néztek rám. - Ne már! Nem ismeritek ezt a szót? - háborodtam fel. A többiek csak a fejüket ingatták. A homlokomra csaptam és felvilágosítottam őket. - Tudjátok. Röhög, nevet stb...
  - Ja! Most, hogy így mondod már olvastam valahol. - csettintett Tibi.
  - Én tudtam, csak nem voltam benne biztos. - bizonygatta Oli.
  - Én meg csupán szórakoztatónak találom mikor így kiakadsz. - mosolygott rám Vegetto.
  - Kösz. - morogtam.
  - Ugye most nem vágod be a durcit? - nézett rám.
  - Nem. - köptem a szavakat és a mellkasom előtt összefontam a karom.
  - Persze, látom. Olyan vagy mint egy hisztis hercegnő.
  - Én nem vagyok hercegnő. - fújtattam.
  - Jó-jó nyugalom, azért az életemet hagyd meg. - tette fel védekezően a kezeit Ádám.
  - Ha-ha, nagyon vicces vagy. Ugye Evi, hogy nem vagyok hercegnő? - kerestem segélykérést barátnőmnél, aki csak odébb oldalazott Bencéhez.
  - Nem nyilatkozom. - szólt még hátra.Visszanéztem a skacokra, ahol Vegetto egy önelégült vigyorral az arcán figyelt engem, a többiekből pedig bármelyik pillanatban kipukkanhatott volna a nevetés.
  - Na? - kérdezte.
  - Ezt a csatát megnyerted, de a háborút nem fogod. - zártam le a vitát. Mérgesen odatrappoltam Bencéhez és áruló barátnőmhöz.
  - Elintéztétek? - érdeklődött "Sunshine".
  - El. Lezártam a vitát. Tudjátok: ,,Okos enged, szamár szenved".
  - Ugye tudod, hogy ezt az óvodások szokták mondani? - nézett rám furcsán Beni.
  - Tisztában vagyok vele. De attól még igaz.
  - Peeeeersze. - bólogatott Beni. Majd összenéztek Evivel.
  - Ne nézzetek hülyének!!!!
  - Nem nézünk annak, nyugi. Tudjuk, hogy az vagy - tette kezét a vállamra kezét barátnőm.
  - Gyerekek üljetek le, dőljetek hátra. Máma' megtanítom nektek Mezopotámiát. Ide figyeljetek, ni! - lépett be a tanár a terembe. Meg se várta míg leülünk, már bele is kezdett az anyagba. Tudni kell a Köves Mihály tanár úrról, hogy nemcsak hadar, hanem képes egy órán 2-3 anyagot is leadni nekünk. A töri óra után (ami kicsöngő után még jó 5 percig tartott) Irodalom óra következett. Tibi a szünetbe felírta a táblára, hogy Köves Mihály + töri = halál. Virág tanárnő csak jót nevetett rajta és szólt, hogy töröljük le.Matek órán János tanár úr "jókedvében" volt, így nem feleltünk. Dubla tesi egyik felében, mindenféle érdekes kiindulási pózból kellet 100 métert futnunk. Volt ott töröküléstől kezdve, fóka és delfin (??) pózon át, minden amit csak el lehet képzelni. Második felében csak egy könnyed tollasra futotta bár nekünk az is éppen elég volt, talán még sok is.
  Francia volt az utolsó óránk. Szerettem a franciát, talán ez az egyetlen  tantárgy, amit nem kívántam a pokol legmélyebb bugyraiba. Még. Mindenki szuszogva feküdt a padon. Hiába van néhány embernek jó fizikuma még őket is kifárasztotta a tesi. Nem hogy engem! Nekem már az is megerőltető, ha a földszintről fel kell caplatni a 2.emeletre. Most még a rádióból szóló dal se tudott felélénkíteni minket. Ahogy ki tudtam venni, valami fiúbanda énekelhetett benne. Erőm már nem volt megkérdezni, pedig Evi biztos tudta volna. Becsöngöttek és a tanárnő belépett a terembe.
  - Bonjour madame le professeur! - zengte az osztály egyszerre. Eddigi rövid francia pályafutásunk alatt ezt már sikeresen megtanultuk.
  - Bonjour! - köszönt és kezével mutatta, hogy foglaljunk helyet. - Mielőtt hozzákezdenénk megtanulni számolni, szeretnék nektek elmondani valamit. - vezette elő a dolgot Angéla tanárnő. Arcára kiült az izgatottság és szemeiben tűz égett. - A Kalmár Kelemen Gimnázium és Művészetoktatási Intézmény meghívott minket az iskolájukba egy úgynevezett ,"francia délutánra." A lényege ennek a rendezvénynek az, hogy a franciát tanuló diákok elmennek az iskolába, elénekelnek valami francia éneket, ismerkednek és jól érzik magukat. Ennek a dalnak eredeti franciának kell lennie. Lehet akár régi, vagy új. Pop, rock, bármi ami jól esik.- fejezte be a tanárnőnk. Körbenézett a teremben, gondolom a reakciónkat figyelte.
  - Tanárnő! - szólt a hátam mögül Kamilla. - Hogy válasszuk ki a dalt?
  - Ezen is gondolkodtam. Ugye az osztálynak csak a 10-20%-a énekes. Vagy nem tudom, de mindegy nem  vagyok matek szakos. Nem kell tudom. - nevetett majd teljesen felpörögve folytatta. - Úgy gondoltam, hogy a többiekre való tekintettel olyan zenét fogunk választani, aminek nem nagy a hangterjedelme így bárki el tudja énekelni. Valamint figyelmet kell fordítani arra, hogy ne legyen túl gyors se, mert sokan közül csak most kezdték el tanulni a franciát.
  - A tanárnő fogja választani a dalt? - jött a következő kérdés Kamillától.
  - Nem-nem. - csóválta meg a fejét mosolyogva így a fülében lógó körte alakú fülbevaló ide-oda ugrált. - Azt szeretném, ha ti hoznátok dalokat és majd közösen kiválasztjuk, hogy melyik lenne a legmegfelelőbb. Az ami nektek is tetszik és örömmel fogjátok énekelni.
  - Akkor majd én hozok. - vállalta magára azonnal magára a feladatot "Kami". Ez a csaj rosszabb, mint Hermione. Nem mintha gondom lenne vele, bírom a csajt meg úgy az egész Harry Pottert. De az első részben a lány valami borzadály volt. Csoda, hogy anyuéknak nem kellett új tapéta csíkot venniük a szobámba, majdnem lekapartam már idegességembe. De szerencsére mire ez megtörténhetett volna, megmentette Harry-éket és átváltozott hiper-szuper jófej csajjá, akivel már sokkal jobban szimpatizáltam. Remélem hogy Kamilla is ilyen lesz, bár mostanság nem is szoktam klónhadseregével járőrözni a folyosókon és a termekben. A kockákkal "marhul". Ha egyáltalán ő tud olyat.
  Francia után mentem a szekrényemhez és kivel találtam szembe magam?? Naná hogy Vegettóval alias a "kék szemű démonnal".
  - Már csak te hiányoztál.
  - Ho-hó! Azért ennyire ne örülj nekem! A végén még azt hiszem kedvelsz. - mondta cinikusan.
  - Ha-ha-ha. - ennyire tellett tőlem. - Mondjad. Mi kéne ha vóna?
  - Most hallhattuk Rockhercegnő oly' elhíresült szókincsének egy töredékét. Kérem tapsoljuk meg a művésznőt. - mondta. Én csak megforgattam a szemem és elindultam az ajtó felé.
  - Nem tudod ki állította be csengőhangnak azt az idegesítő hangú nőt? - néztem rá.
  - Jaaaaa! - röhögött - Al volt. Sunyiba elszedte a telefonod, mikor éppen mással voltál elfoglalva. Hogy pontos legyek épp engem oltottál valami miatt.
  - Remek. Add át neki halálos fenyegetésem.
  - Meglesz. Amúgy csak azért jöttem, hogy rákérdezzek....- kezdte de én félbeszakítottam.
  - Hogy aludtam az éjjel? Köszönöm, borzalmasan.
  - Nem, hanem ....
  - Hanem hogy haragszom-e rád? Igen, határozottan.
  - Nem-nem is ezt. Azt akarom, hogy..
  - Megbocsássak? Hát jó legyen, de nehezemre esik. - tettem szívem fölé a kezem.
  - Megengeded, hogy befejezzem? - kérdezte idegesen. Én csak bólintottam, mire kifújta a levegőt és újból belekezdett mondandójába. - Tehát, csak azt akartam kérdezni, hogy megadhatom-e Kornélnak a telefonszámod?
  - Meg, persze. - feleltem ellágyulva. Vegetto csak egy morgást hallatott mellőlem. - Mi van?
  - Ha velem beszélsz, akkor leharapod a fejem, de ha vele vagy róla, akkor meg kedves vagy.
  - Nem gondolod, hogy ennek oka van? - sandítottam rá.
  - De biztos megvan az oka. De annak is, hogy miért nem nézel a szemembe. - mondta én pedig ledermedtem. Azt hittem nem veszi észre. Azt hittem normálisan viselkedem. Azt hittem csak bebeszélem magamnak, hogy nem bírok a szemébe nézni. De nem.
  - Igen, mindkettőnek meg van a pontos oka. És mindkét oknak csak én tudom a miértjét. Egyébként ma is megtisztelsz hazáig a társaságoddal? - tereltem a témát.
  - Nem. Sajnálom, pedig tudom, hogy ez minden vágyad. - biggyesztette le az ajkát és szomorúan rám nézett. Nekem tartanom kellett a szemkontaktust, hogy rácáfoljak saját magamra és hogy bebizonyítsam neki is nem kerülöm a tekintetét.
  - Eltaláltad. - boxoltam vállba, ő pedig megengedett egy színészkedett 'Au'-t
  -  Na én itt le is fordultam. Majd hívlak! - intett.
  - Azt inkább hanyagold! - kiáltottam még utána. Mosolyogva folytattam utam hazáig. De miért is mosolyogtam? Ha bárki megkérdezné mit válaszolnék? Ha bárkit megkérdeznék erről, 'mi ez, amit érzek', ő mit válaszolna? Milyen választ várnék? Nem tudom. De őszintén ........ nem is akarom tudni.
 
 

Kérdés???

Sziasztok!
Lenne egy kérdésem hozzátok. Elvigyem a blogot a természetfeletti felé vagy maradjak ennél az átlagos verziónál? Támadt egy ötletem, de nem tudom, hogy ti mit szólnátok hozzá. Kíváncsi lennék a véleményetekre, úgyhogy írjatok.

Előre is köszi a válaszokat. ;)

20.fejezet

20.fejezet

Csak egy hétfő

2013. Szeptember 18., hétfő

  Hát kedves naplóm, úgy döntöttem nem írom le a reggeleimet, hacsak nem történik valami izgalmas. Mindennap úgyis ugyanazokat a reggeli csinálnom, nem sok értelmét látom leírni. Tehát ugrom is egy kicsit és onnan kezdem, hogy beértem a suliba.

  Beértem a suliba a szokásos infóval kezdtünk. Hogy tudták így összeállítani az órarendet? Nem elég, hogy hétfő, hanem még 0. óra is. Ahh. 

  Evivel beszélgettünk hátha úgy jobban telik az idő, amíg a média (így nevezik az infótermünket) előtt várakozunk. Hát nem telt. De legalább mesélhettem neki a szombatról. Miközben én éppen a dalválasztás nehézségeit taglaltam neki, elég furcsán méregetett.

  - Mi az? Olyan furcsán nézel?

  - Nem-nem, semmi csak gondolkoztam. - legyintett - Amúgy tök jó, hogy sikerült ilyen jó musicot találni. - ugrált. Hogy miért ugrált és miért mondta azt, hogy "musicot"? Az egyetlen magyarázat, amit találtam rá az az, hogy ő Evelin.

  - Napfény, Inna! Szép jó reggelt a hölgyeknek!!! - szökellt (!?) oda hozzánk Tibi.

  - Jaaaaaa, viszont. - mondtam egy kicsit vontatott tempóba.

  - Neked is! - integetett az arcába a fiúnak Evi. Erre Tibi lepacsizott vele, majd odajött hozzám és kiskutyaszemekkel nézett rám, hogy én is csapjak bele a tenyerébe. Egy kis fáziskéséssel, de belecsaptam. Vigyorgott mint a vadalma, amitől nekem is felfelé görbült a szám széle és úgy vettem észre, hogy Eviből is hasonló reakciót csalt ki. Így álldogáltunk immáron hárman a terem előtt és mosolyogtunk egymásra. Beállt az a bizonyos kínos csend. Az a fajta amikor nem tudsz miről beszélni és alig várod, hogy teljenek a percek, de úgy tűnik, hogy azok nem óhajtanak futóversenyt rendezni, inkább visszafekszenek egy kicsit szundikálni. Így óráknak tűnik mire végre történik valami. Úgy éreztem, hogy már 2 órája csak álldogálunk és mosolygunk egymásra - bár igazából saccra 5 perc lehetett - mikor végre jött a megváltó. Pontosabban a megváltók Robi és Norbi személyébe, akik most csattogott fel az utolsó pár lépcsőfokon.

  - Jaj haver, ez teljesen abszurd. Hogy lenne már az jobb? - kérdezte Norbi felháborodva.

  - Igenis jobb. Sokkal szebb a grafikája és a karakterek is.... - kezdett bele érveléséve a másik kocka.

  - Na Kocka és Hexaéder már megint alakít.  - suttogta oda nekünk majd átordította a folyosót.. - Csá skacok!!!

  - Császtok. - köszönt Robi mindkettőjük nevében. - Mizu? 

  - Elvagyunk. - adta meg a választ Tibi. - Nálatok?

  - Hát éppen arról beszéltünk, hogy melyik a jobb a D2 vagy a D3.

  - És hogy álltok.

  - Robi szerint a 3, szerintem viszont abszoluté a 2.

  - Szerintem is a 2. - értett egyett Tibi, majd megejtettek egy High Five-ot.

  - Komolyan skacok! Ne már! - nyavalygott a mellettük lévő.

  - De. Téma lezárva. A 3 túl el lett butítva.

  - Hát skacok további jó veszekedést, mert én visszaszambázok a csajokhoz. - intett és odajött hozzánk.

  - Te amúgy mi az a D2 meg 3? - kérdezte meg Evi azt, ami nekem is szúrta az oldalamat. Szerettem tudni, hogy éppen miről diskurálnak a hallótávolságomon belül. Főleg, ahogy őket ismerem engem is megkérdeznek majd róla és ha nem tudom miről beszélnek, akkor kapok egy nagycsomó Youtube videót (főleg angolt. Bahh) és elmondanak minden apró részletet az adott témával kapcsolatban. Persze imádom a fiúkat és csodálom, hogy valamiért így lehet rajongani, de ha lehet akkor a rövidebb, tömörebb változatot kérem a játékról.

  - Teljes nevén Diablo 2. Egy kicsit régi, de rohadt jó játék. Nemrég kiadták a 3-at, ami sokaknak csalódás volt. De szerintem nem olyan vészes. Én úgy látom hogy nem a régit akarták lemásolni, hanem egy újabbat létrehozni.- kezdett bele és én csak reménykedni tudtam benne, hogy nem fogja órákon át magyarázni. - Az egész annyiból áll, hogy választasz egy karakter, azzal mászkálsz, gyilkolsz, barlangokban mászkálsz éss gyilkolsz, felszeded a cuccokat, kinyírod a bossokat és próbálsz nem meghalni. Az sem gáz ha meghalsz mert ha olyan módban vagy akkor végtelenszer feltámadhatsz. Röviden ennyi. De ha érdekel kérdezzétek meg Vegettót ő többet tud erről. Vagy Olit. Ha teljes kifejtésre vágytok, akkor pedig ajánlom figyelmetekbe a kockapárost.- fejezte be én pedig feldolgoztam az információkat. A fejemben keresték a helyüket ezek az infók, de mivel nem volt létrehozva PC játékok rekesz, nem hiszem hogy túl sok minden megragad bennem. Közben Kamilla is befutott és beállt Norbiékhoz beszélgetni. Nem akarom tudni miről dumáltak, de elég jól elvoltak. Sőt! Kamilla még nevetett is egyszer!!!!!

 - Hali! -  érkezett meg Oli és Vegetto egyszerre. Mikor elhaladtak Kamilláék mellett ők is furcsállták a dolgot, de egy vállrántással elintézték és közeledtek felénk, abban a szokásos menő "vagyok járásukkal". Ó hogy én hogy gyűlölöm mikor így viselkednek. Ez az "én vagyok a leglazább arc a suliban" dolog. A hideg futkos a hátamon, mikor ezt csinálják. Pedig nagyon jó fejek, ha megismeri őket az ember.

 - Evike, Dina! - ugrott a nyakamba Oli.

  - Szia! - köszöntem én majd Evi, aki úgy tűnik farkasszemet nézett Ádámmal. Lemaradtam volna valamiről?

  - Miért viselkednek így? - kérdeztem alig hallhatóan a még mindig a hátamon lévő fiútól. Ekkor szerencsére leszállt rólam.

  - Hát, ha én lennék az ő helyébe én is így viselkednék.

  - Miért? - kíváncsiskodtam. 

  - Áhh, kicsi vagy még ehhez. Majd egyszer elmondom. - kócolta össze a hajam. 

  - Kössz. - sziszegtem és próbáltam rendbe hozni a frizurám. Na jó a frizura szó elég túlzás volt. Azt tudni kell, hogy reggel a hajammal kb. annyit foglalkozom, hogy gyors megfésülöm majd felkötöm. Ez belefér egy szűk 3 percbe, míg Vegetto és Oli szerintem egy fél órát biztos ott töltenek a tükör előtt, hogy tökéletesre belőjék a hajukat.

  - Bárhol, bármikor. - kacsintott, mire én csak megforgattam a szemem. Evi és Vegetto végre abbahagyták a szemmel vívott küzdelmüket. Furcsa, hogy Ádám adta fel előbb. Apropó Ádám! Még kéne neki egy becenév.

  - Föld hívja Rockhercegnőt! - integetett az arcom előtt. Hmm. Deja vu. - Látom most is formában vagy. Már bementünk. - röhögött, majd megpaskolta a fejem. Uppsz!
Infó órán a szokásos Operációs rendszer feladatsort csináltunk, jövőhéten doga. Juhé! Fizika óra. Átestem az első felelésemen. Nem kell nehéz dolgokra gondolni, nem volt olyan vészes.  Igazából úgy az egész fizika nem olyan vészes, mintha tavaly nehezebb lett volna. Sikeresen beszereztem egy 5-öst és nyugodtan ültem le a padhoz, hiszen ezen is túl vagyok. Egy ideig nem kell majd felelnem, így lazíthatok egy kicsit.
  Törin a szokásos hadarás ment. Már senki sem próbálkozott meg lefirkantani akár egy szót is. Szerencsére a csöngő megmentette az agyunkat a kisüléstől és a szokásos élőholt üzemmódunkba kapcsoltunk.
 Mielőtt még hozzá kezdtem volna az tízóraim bekebelezéséhez, kinyitottam az ablakot és egy ideig élveztem a langyos kora őszi szellőt, majd visszasétáltam a helyemre és elkezdtem enni.
  - Valaki matekházi? - kérdezte Robi.
  - Nekem. - lóbáltam meg fejem fölött a a matekfüzetem, mire neki felcsillant a szeme.
  - Dina, tudod hogy szeretlek. - sétált oda hozzám.
  - Tudom. - mosolyodtam el a próbálkozásán. Ilyen könnyedén nem fogja megkapni a házimat - Te is tudod, hogy szeretlek.
  - És tudod hogy szeretnélek még ennél is jobban? -  hagyott egy kis hatásszünetet - Ha ideadnád a füzeted.
  - Persze. És ha már ennyire szeretsz, akkor valószínűleg tudod, hogy mi a kedvenc innivalóm a büféből. - mondtam, megfogtam a kezét és a markába nyomtam egy marék aprót 5,10 és 20 forintosokat. Boldogan elindult, de az ajtófélfánál megállt. Gondolom nem tudja mi a kedvencem. Már indultam volna felé, hogy elmondjam, mikor Vegetto odaért és a fülébe súgott valamit. Robi csak bólintott és már ment is.
  - Azt ne mond hogy ezt is tudod? - Kérdeztem Ádámot.
  - Pedig tudom. Mibe fogadjunk, hogy eltaláltam?
  - Veled nem fogadok. - utasítottam el.
  - Miért nem?
  - Mert te Vegetto vagy. Tőled bármi kitelik.- nevettem fel kínosan. Ez a srác nem volt emberi lény.
  - Ah. Mindegy majd máskor. - kacsintott majd odacsapódott Olivérékhez. Ekkor jött vissza Robi és diadalittasan letette az asztalomra a visszajárót és egy MilkiWay-es kakaót. Én odaadtam neki a füzetet és szorgosan elkezdte másolni. A többiek is odacsoportosultak és az összes fiú - Bence és Ádám kivételével -  ott görnyedt a füzet fölött és a tollaik csak úgy sercegtek. Vegetto mosolyogva figyelte a műveletet, gondolom az ő házija készen volt, hiszen ő egy zseni. Szerintem neki 5 percbe telt az egész, míg én vagy fél óráig szenvedtem vele.
  - Komolyan? - kérdeztem tőle.
  - Mi komolyan?
  - Honnan tudtad, hogy ez a kedvencem? - nyomtam az orra alá a kakaót.
  - Láttam, hogy elég sokszor van nálad ilyen. Ennyi. Én csupán figyelek a környezetemre és megragadnak még az ilyen apró részletek is. - válaszolta. Mostmár egészen biztos voltam benne, hogy ő egy földönkívüli. Ki figyel az ilyen részletekre? Senki.
  Matek órán feleltünk. Ahogy Kortáns bejött a terembe csönd telepedett a terembe. A fiúk még időben befejezték a házit, a füzetem is sikeresen visszakerült hozzám, úgyhogy nem aggódtunk semmi miatt. Felálltunk köszöntöttük a tanár urat majd egy rövid jelentés után helyet foglaltunk.
  - Nézzük ki szeretne ma felelni? - nézett fel - a fiúk szerint Albus Dumbledore-os - szemüvege fölül a tanár úr. Mindenki csak csöndben gubbasztott és próbált nem a tanár szemébe nézni.
  - Valahogy sejtettem, hogy nem lesz önként jelentkező. Akkor maradunk a jól bevált napló felcsapásnál. - mondta és már nyitotta is a naplót. A tanár úr képére ördögi vigyor kúszott.
  - Bécsi Róbert. - mondta ki a nevet és furcsa mód senki nem könnyebbült meg teljesen. Ezalatt a fél hónap alatt annyira összeszokott a társaság, hogy már aggódtunk a másikért. Oké, tudom ez furán hangzik, de hiszen csak kilencen vagyunk az osztályba. Kilencen! Így már teljesen máshogy néz ki a dolog.
  - Kedves fiam, hallgatlak. - adta meg a "jelet" Kortáns, hogy kezdheti. Robi csak állt ott és nézett ki a fejéből.
  - Mit mondjak? - kérdezett vissza.
  - Mondjuk, amit múlt órán vettünk?
  - És mit vettünk múlt órán?
  - Az lenne a feladat, hogy elmondd. - dörzsölte meg halántékát János tanár úr.
  - Nem tudna mégis adni egy támpontot ahonnan elindulhatnék? - nézett könyörgően a tanárra Robi.
  - Jó, de csak azért mert jó kedvemben vagyok. - "kedveskedett" - Mit jelent az, hogy 'n' alatt a 'k'? - Robi csak összehúzta a szemöldökét. Valószínűleg semmi sem derengett neki, így segélykérően felénk fordult. Azonnal elkezdtem súgni a választ, de miután rájöttem ennek semmi értelme csak egy szót hajtogattam.
  - Pascal-háromszög. - súgta velem egy időben több hang is. Robi csak hunyorogva nézett ránk. Valószínűleg nem hallotta és nem is tudta leolvasni a szánkról. Azt a süket eget! Lassan mindenki abbahagyta a suttogást, mert Kortáns egy villámló pillantást küldött felénk. Csak Norbi és Kamilla folytatta tovább a műveletet. Hála Kamilla artikulálásának végül sikerült kinyögnie.
  - Pascal-háromszög.
  - Rendben. Tovább. - mondta a tanár. Pár percnyi szenvedés után, újra mosoly kúszott az ajkaira és megszólalt.
  - Hagyjuk ezt Róbert, üljön le egyes. - mondta és már nagy örömmel véste volna be a naplóba a karót, mikor Robi felkiáltott.
  - Várjon! Még a házimat is megcsináltam. - kapaszkodott az utolsó cérnaszálba, ami megmentheti. A tanár szájáról lehervadt a mosoly és sóhajtott egyet.
  - Hát jó. Adok egy feladatot és ha megcsinálja megkapja a kettest. - esett meg a szíve a kétségbeesett diákon. Mikor felírta a táblára a feladatot, nagy meglepetésünkre Robi hibátlanul megoldotta a feladatot. A tanár világfájdalmas képpel beírta a kettest Robinak. Csak tudnám miért szereti így kínozni a diákokat?! A kocka örömmel telve odaszökkent a székéhez, de előtte még beleboxolt a háta mögött ülő Kamilla vállába, aki erre csak mosolygott és odasúgta neki, hogy "Semmiség".
  Tesi óra könnyű volt, most csak játszottunk. Pontosabban kidobóztunk. Az utolsó óránk rajz volt, ahol én nagy örömmel adtam be a fogalmazásom. Legalább lesz egy ötösöm és ha mázlim van, akkor megkapom a négyest félévkor. De jó is lenne. Órán ment a művészet töri és még csöngő előtt 5 perccel ki is engedtek bennünket. Vidáman sétáltam a szekrényemhez. Kivettem belőle a táskámat - rajz órára csak a rajzcuccom, a mappám, meg a tolltartóm viszem. Teljesen felesleges a dög nehéz iskola táskát is magammal cipelni, így azt beraktam a szekrényembe. - és már indultam volna haza, mikor Vegetto mosolygós képével találtam szembe magam.
  - Ennyit a jókedvemről. - sóhajtottam.
  - Miért motyogsz már megint magadba? - tette fel a kérdést.
  - Hagyjuk, nem érdekes. - legyintettem és gorombán visszakérdeztem. - Mit akarsz?
  - Kedves vagy, mint mindig.
  - Ez rád is igaz. - mondtam és közben Evi felé sétáltunk egymás mellet a folyosón. Mikor odaértünk barátnőm méregetni kezdett minket.
  - Szia! - köszöntem, majd oldalba böktem Vegettót hogy ő is tegyen hasonlóan.
  - Hali! - intett Vegetto.
  - Sziasztok! - köszönt Evi még mindig minket figyelve. - Miért vagytok együtt?
  - Tudod ez egy jó kérdés. Miért is? - fordultam Ádám felé.
  - Áhh, csak gondoltam elkísérlek hazáig. - válaszolt, mintha ez teljesen természetes lenne. Evi csak mosolyogva ingatta a fejét én viszont megtorpantam. Még jó hogy már elhagytuk a sulit, így nem sok ember nézett hülyének, mikor felkiáltottam.
  - MI?!
  - Tudtam! - kurjantott Evi - Sejtettem, hogy van köztetek valami!
  - Nem, nincs. - csóváltam a fejem.
  - De akkor miért kísér haza?
  - Mit tudom én. Szerinted miért akadtam ki ennyire? Azért mert nem tudom.
  - Áh. De biztos, hogy nem vagytok együtt? - kérdezte meg Evi.
  - Igen biztos. És kérlek ne is figyelj rá. Ő Vegetto. Egy idióta barom. Nála mindennaposak az ilyen dolgok. - magyaráztam barátnőmnek.
  - Ne is zavartasd magad Rockhercegnő. Tényleg. - szólt közbe Vegetto, akiről teljesen megfeledkeztünk.
  - Te még itt vagy? - néztem rá.
  - Látom ma rendkívül szívélyes vagy velem szemben.
  - Igen. Én pedig látom, hogy újra előjött a szókincsed.
  - Ja, pont mint az első nap. - mosolygott rám és a szemembe nézett. Igen azok a szemek, amiket én már jól ismertem.
  - Pont, mint akkor. - mosolyogtam vissza.
  - Ééééééés ennyi! - kiáltott fel mögöttünk egy hang, mire megfordultunk mindketten. Túl ismerős volt ez a hang.
  - Hé! Ne ölelgess te perverz! - kiáltott fel Evi és egy elég jó helyen belerúgott az illetőbe, aki őt ölelgette. Szegény "perverz" összegörnyedt.
  - Aucs! Ez fájhatott haver, de megérdemelted. - röhögött Vegetto szegény barátján
  - Al jól vagy? - rohantam oda hozzá, mikor tudatosult bennem, hogy kire is támadt rá az LB-m.
  - Ja, asszem megvagyok. De ha miatta megszakad a vérvonalunk, anyuék nem fognak örülni.
  - Hé Dina! Ez meg ki a fene? - érdeklődött Evi.
  - Ő Alvin Vegetto legjobb barátja.
  - Okika! - raktározta el az infót és odafordult Alhoz. - Pongrácz Evelin vagyok. Örülök!
  - Én is, bár nem mindegyik testrészem - röhögött majd sikeresen felegyenesedett, hála Vegetto segítségének, aki valamilyen csoda folytán abbahagyta a nevetést. - Török Alvin.
  - Kezdünk elég sokan lenni, úgyhogy Vegetto. Miért is kísérsz haza?
  - Persze, a végén még elfelejtem. Megdobsz a teló számoddal?
  - Meg, ha nem fogsz ilyen leszűkített szókinccsel és rövidítésekkel beszélni. A falra mászok tőle.
  - Jujj, ne már! Komcsi? Ez olyan szomi. - biggyesztette le az alsó ajkát Ádám. Én csak megforgattam a szemem. A táskámból előhalásztam egy tollat és ráírtam a kezére a telefonszámom.
  - Boldog? - kérdeztem.
  - Rettentően. - válaszolta. Egyszer kíváncsi lennék, hogy zajlana köztünk egy olyan beszélgetés, amiben nem lenne egyetlen egy szarkasztikus megjegyzés sem. Hmm.
  - Na akkor én el is mentem. Sziasztok! - köszönt el Evi. Észre se vettem, hogy már ide értünk. Alvin neki is kezet csókolt, mint nekem a hétvégén. Nála ez úgy tűnik egy szokás.
  - Komolyan el akartok kísérni hazáig? - érdeklődtem.
  - Persze, már úgy se vagyunk olyan messze. - válaszolt Vegetto.
  - Te komolyan tudod hol lakik? - nézett rá Alvin.
  - Ja.
  - Tudjátok visszavonom azt, amit múltkor mondtam. Tökre úgy viselkedtek, mint egy szerelmes pár. - már épp visszaszóltam volna, de Vegetto megelőzött.
  - Ne kezd te is. Szegény Rockhercegnő nézd meg milyen ideges, a végén még felrobban. És az senkinek sem lenne jó. - ingatta a fejét.
  - Hát jó, amúgy sem szeretnék még egy tökön rúgást. Nem a legkellemesebb dolog.
  - Megérdemelted. Tanulság: Ne kezdj ki Rockhercegnő barátnőivel, mert kiszámíthatatlanok. - tanácsolta Ádám Alvinnak.
  - Szerintem ezt megfogadom.
  - Na akkor sziasztok! - köszöntem el.
  - Már itt is vagyunk? - fordult körbe Al.
  - Ahan. - válaszoltam és bementem a kapun.
  - Beinvitálni luxus? - szólt rám Vegetto.
  - Ki mondta, hogy behívlak titeket?
  - Hát én. - húzta ki magát.
  - Bocs de ez nem talált. További jó utat srácok! - intettem és bementem a házba. A nap további részében elvoltam. Tanultam, zenét hallgattam és megpróbáltam otthon eltáncolni a koreográfiát, amit múlt héten összeállítottam. Azt tudni kell a lakásunkról, hogy nem valami nagy, így táncolás közben sikeresen levertem egy vázát, ami nagy csörömpöléssel a földre hullott és széttört. Szerencsére mikor elmondtam anyunak nem vette túlzottan szívére, mert - mint kiderült - azt a vázát még a házasságuk alkalmából kapták apu nővérétől, akivel finoman szólva is elég viharos a kapcsolata a családnak. Így a váza eltörése inkább volt áldás, mintsem balszerencse.
  Ennyi volt ma.

Jó éjt drága naplóm!